Dimenziók...
Ha a színházat párhuzamba állítom az édességgel, akkor mi itt vidéken esszük a sok nugátos és kakaókrémes csokoládét, néha jut egy-egy finomabb bonbon is a gyomrunkba. Ezért aztán igazán tudjuk értékelni, ha váratlanul elhozzák nekünk a legfinomabb svájci csokoládét is!
Körülbelül így éreztem, amikor kijöttem Bodó Viktor rendezte, Egy őrült naplója című előadásról. Ismertem már korábbi munkáiból Keresztes Tamást, a főszereplőt, de ez a színházi élmény mindent felülírt (pedig az Amadeus is csodálatos volt) ! Olyan nagyszerűt alakított egyedül a színpadon több, mint 100 percben, hogy szavakat nehéz rá találni. Nagyon mély és nyomasztó témából hozott elő élvezetes, elgondolkodtató produkciót, felhasználva a fényt, árnyékot, hangot, és zörejt. Kérem szépen ez a SZÍNHÁZ!
Valami olyan erőteljes szimbiózist érezni a rendező és a színész között, ha Gogol előbújna saját köpönyegéből, a káposztás pirog és a csáj helyett is megnyalná mind a tíz ujját, és megköszönné műve feldolgozását.
Az elme olyan dimenzióiba engedett fokozatosan bejutni Keresztes Tamás, amire nem sok színész képes. Minden másodperce fontos része volt egy őrült ámokfutásnak, de a legfeszesebb pillanatokban is előbukkant egy váratlan poén. Olyan szokatlan eszközökkel humorizált, mint a technikai berendezések, mikrofon, fények, mikroport, függönykarikák. A díszlet és a jelmez is csak rásegített a különleges, nem mindennapi eseményre.
Döbbenet, emberi teljesítmény, élmény, gondolatok, dimenziók...
