Egyik korábbi bejegyzésemben a színházat párhuzamba állítottam az édességgel, konkrétabban a csokoládéval. Hát eléggé bizarr párosítás, nem mondom, ez is csak az én szürkeállományomból pattanhatott ki.

Na de most pedig kulturális kalandozásaimat teszem a vadászat mellé Hobo Blues Band után szabadon.Haha.

Nagyon szeretem a filmeket és persze a színházat is, ezek az apró vadak a szellemi tápláléklánc áldozatai sorában.

Az igazi nagyvadak a könyvek, meg persze a zene, de arról máskor. Majdnem mindenevő vagyok, ha nyomtatott igazi irodalomról van szó. Lehet régi klasszikus, elismert és díjakat nyert, de lehet ismeretlen is. Lehet kortárs, lehet százéves, magányos, családi, vidám és komolytalan, de elgondolkodtató és vad is.

Vannak örök kedvencek, amiket újra és újra előveszek és rácsodálkozom és irányadónak tartok. Ilyenek a Wass Albert kedvencek, Kard és kasza, A funtinelli boszorkány kötetek. De itt van Irwin Shaw is, Gazdag ember, szegény embere vagy az Oroszlánkölykök. Megunhatatlanok a Szabó Magda könyvek, új kedvencek a Dragomán regények, Háy János írásai. Sándor Erzsi két megjelent kötete erőt ad a mindennapokban és könnyesre neveti magát az ember tőle. Hoppá, valakinek kölcsön adtam a Szegény anyám, ha látnám-ot, de elfelejtettem kinek. Szóval, ha olvassa e sorokat...

McCourt Angyal a lépcsőn-je fájdalmas és szomorú, de szeretem.

Az utóbbi évek felfedezettje számomra és a cikk apropója a napokban kitüntetett Berta Zsolt.

Az, aki a hetvenes-nyolcvanas években volt gyerek, fiatal, és nem Hungáriát és Dolly Rollt hallgatott, hanem Hobo, Mobil és Edda koncertekre járt, volt alföldi papucsa és csöves nadrágja, na annak kötelező olvasmány a Jancsiszög.

"Mesél az erdő, mesél az erdő..." (Földes László)