Sosem dőltem be a nagy Amerika mítosznak, sohasem csábított a szabadság és a lehetőségek birodalma. Nem akartam  nagy amerikai izomautóval átszáguldani a sivatagon, nyomni a sült krumplit kóla lighttal.

Legyél a legjobb, legsikeresebb, leggazdagabb, leggyorsabb, legszebb, legokosabb és legamerikaibb, hirdeti mindenki arrafelé. Teljesíts, dolgozz, valósítsd meg a nagy tengerentúli álmot! Nekem ez valahol sose jött be...

Én szeretek csak úgy lenni, azt meg itthon is lehet...

Megnéztem a Snowden filmet, by true story, és sokmindent másképp látok. Ott sincs kolbászból a kerítés, de a byte-okból összeáll az informatikai rendszer, háló az egész házra, utcára, kerületre, városra, országra.

Nincs ebben semmi különös, hiszen ebben a virtuális világban (is) élünk. És addig, amíg minden legálisan működik, a felhasználó teljesen biztonságban érzi magát, és miért ne érezné magát annak?

Csak csupán azért, mert mindenki kiváncsi rá, mikor, hol, merre, kivel jár, csinál, szól. Egészen magas birodalmi szinteken űzik eme "amerikai focit", aminek én sosem értettem a szabályait, lehet azért, mert nincsenek is. Nos, eddig a sztori dióhéjban, azaz sajtburgerben, ami azért lássuk be, elég kicsi méretű.

Ekkor pedig jön a szegény jenki legkisebb fia, és megmenti, felfedi az erők titkos hadműveleteit, így kénytelen elmenekülni szeretett hazájából az orosz tajgára.

Lehullt a lepel a mindenemberegyenlő, ittmindenrendben, jogodvanhozzá eszmékről. Na ugye?

A filmben Joseph Gordon-Levitt hozza a "kisherceget", a maga eszköztelen, laza stílusában. Elfogult vagyok, nagyon bírom őt, a Fifti-fifti és a Kötéltánc óta.

Jó a film, érdemes megnézni, még érdekesebb elgondolkodni azon, vajon hova tartunk, milyen erők irányítanak és manipulálnak bennünket az életünk minden percében.