Igen, voltak elvárásaim és elképzeléseim  a film előtt, de ezek szertefoszlottak hamar, miután a film elején szinte az összes állat elpusztult a varsói állatkertben a megidézett sötét és félelmetes 1939 őszén.

Azt gondoltam, megmenekülnek a négylábúak valamilyen csoda folytán, de a vidáman szaladgáló édes, kis tevecsikó és a mázsás súlyú éppen megszületett elefántbébi sem folytatta színészi pályafutását.

Tudom, tudom, a téma nem új keletű, rengeteg film készült már a második világháború borzalmairól, a holokausztról, így felmerül a kérdés, tud-e újat adni a film a nézőknek. Ha a film fontosabb cselekményét nézem, akkor hozza a szokásos formulát, érzéketlen egyenruhások, áldozatok, szerelmek, féltékenység, emberi méltóság hiánya, gyerekek és sorsok és vonatok.

A színészek sem rosszak, Jant és Antoninát, a lengyel házaspárt alakító művészek hozzák az elvárásainkat, de nem több. Kiemelkednek a filmből, bár kevésbé hangsúlyos a szerepük, a menedéket kapó kislányt és a szakállas tanítót alakító színészek. A cselekményben sincsenek fordulatok, rutinos a forgatókönyv és a rendezés.

És mégis mozog a föld (pedig nem is bombáznak az oroszok). És mégis vannak állatok, akik többet tudnak, mint az emberek. Vannak állatok, akikben mindig bízhatunk és megbízhatunk. Akiknek ha a szemébe nézel, látod a világot. A puszta jelenlétével is segít, és még beszélni sem tud. Csak tanulhatunk tőlük. Állatok nélkül lehet élni, de nem érdemes. Fúú, ez nagyon nyálas lett, stílusosan akkor legyen kutyanyálas. És hogy fokozzuk az állati élvezeteket, a láma (nem dalai) váratlan szembe találatát is képzeljük hozzá. Mindjárt leszálltunk a földre magasröptű (nem sas) gondolatainkkal.

Amikor gyerek voltam, három dologra vágytam. Felnőttként legyen gyerekem, legyen kutyám és legyen egy pingpongasztalom. Háromból kettő teljesült, nem rossz arány, a harmadik még várat magára, de a fontosak megvannak. A ló meg legyen ráadás...