Nem tudom, ki emlékszik arra a kicsi műanyag flakonos citromos italporra, amit még gyerekkoromban kapni lehetett, és éppen belefért az üveg szájába egy gyerek kisujja, amivel kikapargatta az édes-savanyú maszlagot. Miután már nem érte el a maradék akkor már habzó port, na akkor szorult bele a nyelve. Szóval ez a fenséges gasztro-élmény ragadt meg a fejemben, miután megnéztem a Madách Színház Szerelmes Shakespeare című darabját.

Nagyon nehezen indultak el az események, nyilván alaposan be kellett mutatni a többszörösen fonák helyzeteket, hogy később megértse a néző a fejleményeket (megértette), és vegye a poénokat, azt a keveset (hmm, vette).

Tudom, nem én vagyok a Madách Színház célközönsége, és biztosan nagy siker lesz a darab, mert csupa bűbáj és romantika, fenséges díszlet és csodálatos ruhák, meg minden, de azért ez elég ragacsos.

Jó látni a győri Nagy Balázst a világot jelentő deszkákon, és édes a kutyus is, aki többször megjelenik a színen a királynő igényeit kielégítve. Vau.

A darab arra keresi a választ, vajon hogyan és miért így írta meg az író a tragikus sorsú szerelmesek történetét. Mennyi benne a saját élmény, vagy fantázia, vagy mi.

Amikor néhány évtizede megvettem a 128-as számú helyi kisboltban napközi után a vágyott kis italporomat, nagyon boldog voltam vele, anyám kevésbé, amikor hazaállítottam ragacsos ujjakkal és sárga foltos nyelvvel, körbetapogatva a kilincset és az egész konyhát. Finom-finom és látványos és ragacsos, de csak ennyi jutott az édességből. És Williamből.