Mi kell a háborúhoz? Pénz, pénz és pénz. Ahhoz, hogy hatalmas embertömegeket és fegyvereket mozgassanak, pusztító fegyvereket készítsenek, hírt adjanak-vegyenek, ez a legfontosabb.

Néha hatásosabb és eredményesebb, ha egy-két ember beépül az ellenség díszudvarába, majd megfelelő időben és helyen vissza nem fordítható változásokat okoz.

Még hatásosabb, ha az egy-két ember ellenkező nemű (már nem alapfeltétel), és egymásba szeret a titkos akció alatt, sőt még túl is éli azt. Hátha még film is készül a veszélyes románcból, akkor lehet, hogy jól járunk.

Mi kell a jó filmhez? Jó sztori, tehetséges színészek, remek rendező. Ebben a filmben külön-külön minden adott lett volna az izgalmas háborús-lélektani drámához, de így összegyúrva egy elhúzott, szentimentalista anyag kerekedett belőle. Az alaptörténet bemutatása hosszadalmas, egy egész órába tellett, mire odaért a konfliktushoz. Innen izgalmassá válhatott volna a helyzet, de Brad Pitt ezt kicsit benézte. Próbál gyötrődni, kételkedni, de ez nem jön át a vásznon, fontosabb a mosoly és a homlok ráncolgatás, néhány bizonytalan mozdulat. Bár a kivégzéseket biztos kézzel teszi, de a benne dúló lelki háború nem látszik. A feleséget alakító Marion Cotillard feladata és szerepe kisebb, mégis hitelesebb.

A film fő kérdése, hogy tud egy mondat is szétrobbantani egy szerelemből és bizalomból felépített kapcsolatot, és hiszed-e azt, vagy kinek hiszel. Annak, akit nem ismersz és tényeket közöl, vagy annak, akit halálosan szeretsz és ismersz, de lehet, hogy hazudik. Melyik oldalra állsz?

Egy biztos, ha a háborús-ügynökös filmeket szereted, maradj a Kémek hídjánál.