Nem tisztán, de emlékszem, amikor néhány évtizede ott ültünk főiskolásként a lépcsőkön, mert a késő délutáni tanítási órák után/helyett az esti színházi előadást, a Padlást választottuk kevés kis zsebpénzünkből. Valószínűnek tartom, egyikünk sem bánta meg, hogy hallhatta Kaszás Attilát énekelni, aki már sajnos fényévnyi távolságra van tőlünk, vagy szellemi táplálék helyett Tábori Nóra szilvás gombócait kapta inkább.

És most újra ott ültem ráncosabban és öregebben, és újra elvarázsolt. Régen volt, igaz se volt talán, sok szereplőnek már magasabb padláson van dolga, földi álmai szerte foszlottak már, de szelleme köztünk maradt. Vajon hogyan lehetséges, hogy évtizedek óta hatalmas siker a darab, még ha megosztó személyiségű rendezője kényszer pihen is. Egyfelől egy aranyos, bájos kis mese törpéről, nagymamáról, kislányról, rádiósról, másfelől komoly mondanivalója is van, ha a dallamok mögött figyelünk egy kicsit a szövegre. Mert a zord házfelügyelő mindent lát és hall, a rádiós messzi tájak adásait veszi, a nagymama meg gyanúsan finom szilvás gombóccal eteti a fiatalokat. Ráadásul egy eldugott poros padláson teszik mindezt, láthatóan átlátszó ürüggyel és szellemekkel.

Mert kell egy hely, ahol lehet álmodozni, egy másik világot elképzelni magunknak. Ahol életre kelnek a leszakadt fülű mackók, az eltörött porcelán babák, a kisiklott kis vonatok. Ahol a szellemek kedvesek, ahol hegedülni is tudsz, ha kell, ahol megmerítkezhetsz gyermekkorodban. Kicsiként felnőtt szeretne lenni mindenki, lehetőleg minél előbb, de annál szerencsésebb valaki, ha minél később válik azzá. Felnőttként jó újra gyereknek lenni, játszani és álmodni, színházban vagy máshol, akár csak egy-két órára.

Vannak dolgok, amik már sohasem valósulhatnak meg itt és most, de álmok kellenek hozzá. Mert itt van dolgunk, itt vannak álmaink, üzeni a félszeg rádiós (Wunderlich József), a kedves lány (Tornyi Ildikó), a kevésbé gonosz révész (Csapó Attila), a kissé feminim hercegecske (Telekes Péter), az apró termetű, de annál zajosabb törpike (Tóth András), a zord sziklának látszó, önmagát ismétlő marcona (Juhász István) és a többiek.

Ezután kilépsz a színházból, lekésed a villamost, elveszted a jegyedet, fellöknek az utcán, esik az eső, hazaérsz, és akkor felmászol a padlásra, és lehozod a megszáradt ruhákat, hogy kivasald az álmaid a kockás ingekből és a macis pulóverokból...