Ami nekünk a Kőszívű ember fiai, az az oroszoknak a Háború és béke. Nekünk minden hetedikes rémálma, nekik a világirodalmi büszkeségük. Nők, férfiak, csaták a bálteremben és a frontvonalon, intrikák, női szeszélyek, bajtársak életre-halálra. Sok párhuzamot látok a két műben, amik valahol a végtelenben találkoznak majd, tudjuk.

Bár a Baradlay fivérek lényegesen monogámabbak keleti társaiknál, legalábbis Jókai szerint, azért a Volga jegén túl is van életre-halálra szerelem, vagy valami hozzá hasonló. A darab elején úgy tűnik mindenki a helyén van, majd ez a látszólagos nagy orosz nyugalom a szamovárból főzött teával felkavarodik. Az édes teafű megkeseredik, a bábból előbújik a pillangó, a családi kedvenc kislány nővé cseperedik, a feleség unalmassá válik, a trónörökös érkezik.

Mindent áthat a nagy orosz életérzés, a tajga mikroklímája, a lassú szenvedélyesség, a hosszú, sötét éjszakák, nagy várakozások és Misa mackók világa. Igazán eredetire sikerült, orosz rendező kezéből kapjuk a káposztás pirog receptje helyett az autentikus instrukciókat.

Ekkor érkezik a "hatalmas" Napóleon, aki a darabban saját maga paródiája, és felkavarja a dolgokat, és már semmi sem az, aminek látszik. A háború összehoz és szétszakít, halált hoz és értelmet visz, eszméket hirdet és fagyot fúj a mosolyokra. A rendező játszik a regény címéből álló betűkkel, ide-oda cipelik a színészek, új szavak kerülnek elő, amik a jelenetek szimbólumaivá válnak, bár Egri János kvízkérdései nem jönnek elő a Játék a betűkkel magyar királyi tévéből.

Színházat csinálni a színházban, folyamatosan közvetíteni a nézőknek, nézőtérről érkezni, veszekedni a szerepeken, újszerűen, poénosan kiszólni a darabból, így válik élvezhetővé Tolsztoj.