Az esküvőszervezés ma már az egyik legdivatosabb iparág, dinamikusan fejlődik a hülyeség, a giccs, a cukiság, a képmutatás felé, teljesen elvesztve annak valódi tartalmát, bensőségességét. Rózsaszín lufik, piros szívecskék, lila virágocskák ipari mennyiségben, jólfésült unokaöcsik és undok nagynénik, érdekfeszítő köszöntőbeszédek és a lelkes szalonzenekar sem maradhat el. A téma a (fehér damasztterítővel letakart hosszú) asztalon hever, ezért cukormázzal borított könnyed filmet várunk, de ebből csak a héliumos lufi marad könnyed.

Oliver Nakache és Eric Toledano korábbi filmjei után nem is várhatunk mást. Az Életrevalók és a Szamba után egészen más jellegű ez a film, nem is léphet a nyomdokaiba, de nem is akar. Nagyon franciás, tükröt tart a visszataszítóan képmutató társadalomnak, egy vidám szelete az esküvői tortából a mai létnek. Franciakrémes nincs ugyan, csak egy kicsit elsózott rétes, de ennek (vadul) nyomós oka van.

Életszagú karakterek, vicces helyzetek, izgalmas fordulatok várják a nézőket, némi kis mondanivalóval. Színes bőrű munkavállalók, fehér parókás fekete munkások, olaszul (nem) éneklő zenekar, kissé beképzelt (elszállt!) vőlegény, aki legalább a menyasszonynak bejön, túlfűtött fotós, akit tizenéves segédje bevezet az internet izgalmas rejtelmeibe és a kastélypark formára vágott bokraiba is. Legjobb az a rész, amikor a főnök utasítására az illegális munkavállalók elvegyülnek a vendégseregben abszolút feltűnés nélkül (Milos Forman után szabadon).

Ennek a filmnek a főszereplői nem a boldog házaspár, nem is a rokonság, nem is a gépezet, ami az egész hajcihő mögött működik, hanem azok az emberek, akik a kétezertízes években Európában próbálnak boldogulni a maguk kissé szerencsétlen, csetlő-botló módján, Chaplin után szabadon. Rég nem nevettem ennyit.