Kedves Vincent!

Bár tested (füled kicsit korábban) már több mint 100 éve felhagyott működésével és elhagyta a holland vidéket, lelked itt kísért a jelenben. Dollármilliókkal licitálnak képeidre unatkozó, fontos emberek, még egy Pablo nevű, hasonlóan különleges fickó absztrakt műveire is ráversz, hiába, az Íriszek tarolnak. Gondoltad volna, hogy amikor még a festékre és vászonra sem volt pénzed, valamikor majd  elképzelhetetlen 110 milliót adnak virágaidért? Akkor egy tál ételt sem adtak érte.

Egyetemeken tanítják munkádat, stílusodnak neve van, hamisítják ezrével festményeidet, rendelők és tanácstermek folyosóin bámulják várakozók másolt reprintjeidet. Filmek készültek életedről (majd egy másik levélben elmagyarázom, mi az a film), híres színészek alakítottak téged, próbáltak megfejteni.

Most pedig készítettek egy festményfilmet rólad, belőled. Talán emlékszel utolsó leveledre, amit drága öcsédnek Theónak írtál. Nahát ennek a levélnek az útját próbáljuk itt a huszonegyedik században követni különleges módon, ecsetvonásaidon keresztül. Megfestett szeretett öcséd, barátod a postamester, a fiatal fogadós kisasszony, a titokzatos orvos és kedves lánya, akik mind-mind másként emlékeznek életed utolsó heteire. Mi történt ott és akkor? A választ talán sohasem tudjuk meg, miért fordultál magad ellen, milyen fájdalmakkal éltél. Akkor és ott nem segített rajtad senki, a csatát te magad vívtad magad ellen, a sors valamiből elvett tőled, hogy máshol többet kapjál.

Hidd el, képeiden keresztül itt vagy közöttünk. Bár utolsó leveled már nem jutott el a címzetthez, napraforgóid titkaiban és csillagos éjszakáid rejtelmeiben, Tanguy apó sejtelmes mosolyában megtalálunk.

Ez a gyönyörű festményfilm, vagy filmfestmény felidéz és kimond dolgokat. A csodák köztünk élnek.