Nagyon kicsi színházban igazán nagyot üt az élmény, mindannyiunk szíve és agya célkeresztbe véve, spoiler nélkül ezt most nem ragozom tovább. Gyanútlanul és nyugodtan bejön az utcáról a néző, és 180 perc múlva más emberként távozik. Valahogy mély, ütős érzéseket kap más emberek nem túl távoli múltjáról, nem túl távoli országáról.

Igazából mindegy is az ország, a földrész neve, az idő mikéntje. Örök érvényű benne minden, nem kell messzire mennünk, sem időben, sem térben, hogy hasonló drámákat találjunk. Nemcsak az időszerű menekültválság-kérdés miatt, hanem mert a háború-üldözés-embertelenség kérdését feszegeti. Miért titkolózik egy anya és burkolózik örök némaságba? Mi az, ami miatt már nincsenek érzések a szívében és hangok a torkában?

Lassan, nagyon lassan gombolyítja vissza a szálakat a huszonéves ikerpár, egyre többet tudunk meg a ridegnek és keménynek tűnő, üvegfal mögött álló viasz-szerű anyáról. Megismerjük hazáját és családját, ő megismeri az igaz szerelmet és a valódi, szinte elképzelhetetlen gyötrelmeket. Miért válik valaki üldözötté a családjában, a hazájában? Valóban csak testi erő és technikai felkészültség kell a harchoz?

Két nő valamibe belekezd, és teszik a dolgukat, de sorsukat nem kerülhetik el. Kínzásokon, kegyetlenségeken és megalázásokon keresztül jut el már csak egyikőjük egy szebb és jobb világba. Felejteni próbál és újrakezdeni, de belül perzseli a múltja és égeti egy új információ. Innen már nincs tovább, elfogyott minden szó és elfolytak a könnyek.

Kováts Adél megmutatja nekünk, hogyan lesz a vidám kamaszlányból hidegvérű ellenálló, majd megalázott fogoly, polgárjogi harcos, aztán szeretni már nem képes anya, majd néma lakó egy idős otthonban. Eszköztelenül, jelmezek és álarcok nélkül, önmagában és önmagától.

Lovas Rozi tüzes és hangos bajtársként nagyszerű, éneke drámai. Martinovics Dorina a feszülten anyja útját kereső lány, Villmányi Benett a flegma, laza ikertestvér jó párost alakít, kiegészítik egymást.

Pál András könnyei nem száradnak fel.