Spielberg újra a színre lépett, és megmutatta milyen lesz 2045-ben az amerikai emberek világa, amikor a valóság már nem élet, csak szívás. Mindenki egy virtuális játékban él, az OASIS-ben, ahol már csak a képzelet a határ. Lehet választani új külsőt különleges tulajdonságokkal, távoli és fantasztikus helyszíneket és élni és játszani és küzdeni. Itt élik a világukat a halandók és csak a vegetatív funkcióik miatt térnek vissza a zord és szűkös lakókocsijukba.

Így tesz főhősünk is, az ifjú titán, aki a valóságban egy átlagos félszeg kamasz, de Hallyday (ő az alkotó) világában menő és később sikeres akcióhős. Természetesen meg kell szerezni három kulcsot, amik nyitnak újabb és újabb kapukat, és a végén láss csodát, tiéd a mesés tojás, ami nem tyúk és nem kinder! Röviden ennyi a sztori, és közben kalandok sora, korábbi klasszikus filmhősök és helyszínek kerülnek színre, és látványban igazán különleges. Tudom, hogy tetszeni kéne, de valahogy nem megy. Pörögnek az események, minden csodaszép és izgalmas, de valahogy nincs benne semmi emberi.

Biztosan elbűvöli a mai ifjúságot a film, engem csak a jó klasszikus háttérzene, de azért érdemes elgondolkodni is a mondanivalóján. Hol fognak élni 2045-ben unokáink, és csak remélem, nem ebben. Ott mindenki csinál magának egy virtuális testet és abban létezik, él és virul, a szoftverfejlesztők a világ urai és mindenhatói. A valódi világ már senki számára nem élhető, nincs levegő, nincs barát, nincs kapcsolat.

Ami a szörnyű, hogy a kettő néha összemosódik, nem lehet tudni, most melyik világban ki és hol és micsoda. Pedig egész más szabályok vonatkoznak erre a való világra és a virtuális társasjátékra. Játék az élet, avagy az élet a játék. Egy életre van esélyed, vagy elég újratölteni, és még van három plusz életed. Nem annyira mindegy. Godzilla jön veled szemben, vagy csak a szomszéd. A Ragyogásban találod magad, vagy csak a kiskertben. A 71 éves Spielberg nagypapinak már igencsak mindegy, milyen lesz 2045, de lehet, hogy nekünk is. Vagy mégsem?