Többszörösen hátrányos helyzetből indulva nehéz szavakat találni erre a népszerű amerikai zenés filmdrámára, amelyet Bradley Cooper rendezett és főszerepelt Lady Gaga árnyékában. A hátrány első fajsúlyos és megbocsájthatatlan pontja, hogy nem hallgatom a fent nevezett világhírű énekesnőt, sőt tovább menve, nem nagyon tudok felidézni tőle egyetlen slágert sem, míg a második visszalépés, hogy elolvastam néhány egekig magasztaló filmkritikát a sztoriról, olyan megbízható portálokról, amiket kedvelek. Amennyiben a kedves Olvasó Lady Gaga rajongó, feltétlenül hagyja abba itt a bejegyzés olvasását (én szóltam).
Szóval van itt egy lerobbant, alkoholista és drogfüggő rockzenész Jackson Maine, ez lenne Bradley Cooper, aki egy rutinból lenyomott koncert után kevesli az aznapi alkoholbevitelt, ezért véletlenül bekeveredik egy transzvesztita bárba, ami nem a Kék Osztriga, és ott véletlenül meghall egy ismeretlen lányt énekelni, Allyt, aki nemcsak kívülről néz ki nőnek, hanem belülről is az, amiről aztán majd később meg is bizonyosodik, de ne szaladjunk előre az időben, ami egyébként eléggé vontatottan halad. Megismerkednek, beszélgetnek, összejönnek, blablabla, majd Jack teljesen váratlanul (haha) felrángatja a színpadra a gyönyörű hangú madárkáját, és együtt turbékolnak tovább. A kismadár hamarosan már az egekig szárnyal egyedül, otthagyván a whiskeys üveg mellett az ő Jackjét, aki aztán italba fojtja családi, testvéri, férji bánatát.
Állítólag ez egy mély és erőteljes dráma, mondjuk én még egy kis feszültséget sem éreztem, miután ez első 20 perc után semmi váratlan nem történt, minden előre borítékolható a történetben. Cooper állítólag élethűen hozza a szétesett alkoholistát, igaz mindig egysíkúan motyogva beszél, és olyan hatalmas igazságokat mond ki, minthogy te csillag vagy, utad álmokról mesél és hasonló szösszenetek, néha összeesik és fésűt sem használ, néha a mosdót sem, de nem árulok el izgalmas kulisszatitkokat. Ally rút kiskacsából a női szépségipar összes kellékét felhasználva gyönyörű mű-hattyúvá változik, dalai a divatos klisékkel és háttértáncosokkal elvesztik azt a kis egyediséget is, ami talán még megvolt az út elején.
Az öregedő rockzenész és a fiatal popdíva jelölt találkozása a zátonynál, ami az egyiket már lehúzza, míg a másikat felemeli. A néző meg csak kavarog a zavaros vízben hagyva. Ha büntetésből választanom kellene, hogy megnézzek még egyszer egy maraton romantikus drámát, nem tudom, melyiket válasszam, amelyik a fent nevezett Zátonyról énekel, vagy egy jéghegynek ütközik.
