Kilók, dekák, centiméterek és másodpercek, meg a sebességek, mennyi-mennyi mértékegység, mindennek van mértéke. Pontozzák a mozifilmeket, tízes listán az előadások, meg a könyvesboltok újabb eladási rekordjai. Hány napja vezeti a listát, mennyi bevételt hozott, hány ezer néző látta, stb. De vajon mennyi az igazi értéke egy könyvnek, egy filmnek, egy előadásnak? Mi a mérőeszköz, milyen nagyságrendű erők mozgatják a műkedvelő elmék élvezetét?
Könyvtárba indulok kis textiltáskával, mekkora súllyal jövök haza, nem tudhatom, persze ha útközben megettem három mákos rétest meg két almás pitét, akkor megvan a másfél plusz. Hogy érthető legyen, három mű, három mértékegység. Szerintem. Ha bárki másként gondolná, az csakis és kizárólag a valóság (irodalmi) műve. Mindenki másképpen egyforma.
A deka: David Wagner és Jochen Schmidt Odaát és odaát című munkája kettő az egyben, trükkösen olvasható és forgatható, két német gyerekkor a 70-es, 80-as évekből. Két német fiatal a berlini fal két oldaláról bemutatja a szűkösen szerény NDK-s életet és a precízen szabad világú NSZK-s létet. Iskolák, játékok, üzletek és katonai objektumok között zajlik az élet, mily meglepő, nekünk csak az egyik nagyon ismerős. Ennek nem az NDK turmixgép, tudod, a levehető ajtós, az oka. Viccesen látjuk saját magunkat a családi trabantos utazásban is, amikor a csomagoktól a hátsó ablakon kilátni nem lehetett, a lábunk sosem fért el a hátsó traktusban, a gyertyákat meg mindig beköpte valami a bakonyi emelkedőkön. Az NSZK-s világ ismeretlenül is irigyelt kazettás magnói és bakelit lemezei nem merültek ki Karel Gottban és a Boney M-ben, hanem frissen száguldottak nyugatról és a tengerentúlról. A nyálcsorgató édességek a boltok polcain, amiket mi csak a hétfői osztrák tévéreklámokból ismerhettünk meg.
A kiló: Lévai Balázs Beállás című ponyvarákenrolja az első regénye, korábban már írt könyvet zenészekről és valameddig tudta is a történetet Lovasiról, de saját regénnyel most lépett a színpadra a függöny mögül, amennyiben van egy rockkoncerten függöny. Van egy pszicho-delikus Black Sheep nevű banda, amely már besüllyedt a sáros mezei zenei legelőkön, de újra összeállnak nagyszínpadot hódítani. Van néhány egészen aprócska, pár akkordnyi probléma, nők, drogok, alkohol és a teljes megtisztulás kérdésében, de dübörög-e majd a zenekar a Szigeten, sikerül-e Puskának, alias Fegyverneky Tibornak összerántani a spirituálisan és gyanútlanul tehetséges zenész srácokat, ez a könyv zenéje, rákenrolja. Humorosan őszinte, csak egy cd hiányzik mellőle.
A mázsa: Dragomán György rendszerújra szabadulástörténetei, amik rövid kis történetek, vagy történet-füzérek. Az írások mindig egy élethelyzet közepébe vágnak, amolyan lassan alakuló kirakók, amik nagy valószínűséggel teljesen soha sem lesznek készen. Nyomorúságosan embertelen sorsok sodródnak közönyösen egymás mellett, 21. századi drámák megoldó kulcs nélkül. Egy elfelejtett lokátorállomás, egy megbújó gát körül lassul be az idő és a lét, teret adva az öngyilkosjelölteknek és a mindent megörökítő turistáknak. Móriczi magasságok és Sántha Ferenci mélységek között ül fel az olvasó a hullámvasútra, ami sajnos menet közben meghibásodik, és a szegény élvezkedni vágyó utas fejjel lefele lóg a kanyarban addig, amíg a rendszer újra nem indítja önmagát. Élvezni kéne, de hányinger van. Sorstalan sorsok bújnak a sorok között megoldás nélkül.
Újabb három mű, három mérték. Tizenöt deka édesség, egy kilónyi cédé, két mázsa kő.
