Több, mint három éve készíti aprólékos pontossággal D. Tóth Kriszta műsorát, az Elviszlek magammal címűt, amelyben érdekes embereket szállít legalább 40 percen keresztül egy csöndes, kellőképpen illusztrált elektromos autóban, ez itt a reklám helye. Naprakészen nem követem a műsor alakulását, mert az összes tévécsatornát saját halottamnak tekintem, utólag néhány év/hó/nap fáziskéséssel nézem. Ha az illetőt egészen közelre kell vinni, akkor tesz néhány kört még a műsorvezető, mint a pesti taxisok, akik a Keletitől a Blaháig megtekintik a főváros turisztikai látványosságait is utasaikkal.

Miközben autót vezet, próbál beszélgetni és odafigyelni útitársára és okos kérdésekkel zaklatja őket. Azt gondolom, ha vezet valaki, figyelmének legalább a fele a forgalomra és a járműre összpontosul, ami azzal jár, hogy kormányoz, indexel, nyomja a gázt vagy a féket. Ezt Kriszta is műveli, bár a kezével folyamatosan hadonászik és közben elég idegesítően gesztikulál erre-arra. A lényeg a beszélgetés lenne, ami így eléggé féloldalasra sikerül, vagy még annyira sem. Igazán odafigyelő és kissé tartalmasabb beszélgetéseknek éppen az a lényege, hogy teljesen figyel a hallgató a beszélőre, aztán fordítva is, sőt nézi az arcát, szemét, metakommunikációját. Ez a műsor erre képtelen, mert pont a koncepciójával veszti el a tartalmat, fontosabb nála az eszköz. Kivétel, ha pirosat kapnak, van néhány percnyi odafigyelés.

A műsorvezető magát az autót elvezeti, de a beszélgetést is próbálja mindig az ő, saját irányába terelni, sokszor idegesítően félbeszakítja utasát, hogy elmesélje hasonló esetét, aztán újra és újra visszakérdez a kényelmetlen vagy tabu témákra (Hosszú Katinka). Általában felszínes témákat veséz ki, bulvár hírek után nyomoz. Vannak olyan utasai is, akik számára mélyen ellenszenvesek, bájos mosolygásai mögött szinte láthatóak gondolatai róluk (Ganxsta, Thuróczy), miért kell ezt erőltetni?

Vannak olyan utazótársak is, akiket nem egy tudományos akadémiára visz szemmel láthatóan, sem egy önbizalom erősítő tréningre, ott azért lassan telnek a percek, kínosak a gondolatok (Tóth Gabi, Szikora Robi) is, ha vannak. Aztán ott vannak a potyautasok, amikor a hátul ülő folyamatosan belekotyog a beszélgetésbe, és már nem arról szól a történet, amiért indultak (Görbicz Anita), az elöl ülő szóhoz sem jut. Vannak olyan emberek, akikkel ott találkozik először életében, miért gondolja akkor D. Tóth Kriszta, hogy ebből egy tartalmas beszélgetés lesz?

Ennyi egy autós beszélgetés, amikor a gondolatokat üldözik, de nem érik utol.