Az Invictus (A legyőzhetetlen) című Clint Eastwood film 2009-ben készült Dél-afrikáról, Nelson Mandeláról és a rögbiről. A címe utal arra a hitvallásra és elszántságra, ami a fekete bőrű elnök gondolkodását jellemzi. Mandela legyőzhetetlen, nem töri meg 27 évnyi raboskodás, nem töri meg országa szétszakadozottsága, forrongó utcai harcok, elkeseredett tömegek és a mindenhol jelenlevő rasszizmus.

Humanista életszemlélete, tenni akarása azonban nem elég ahhoz, hogy egy mélypontról kimozdítsa országát. Ha nincsenek háborúk és országok közötti viszályok, hogyan lehet összekovácsolni eggyé egy nemzetet? A 20. század második felében, a második világháború után erre találták ki a nemzetközi sportversenyeket. Mérkőzések a szomszéd országokkal, viadalok, élet-halál versenyek, szurkolások, himnusz, mi nyertünk. Máris együtt ünnepelnek az utcán a sörszagú, borgőzös férfiak, nemzeti lobogóval hadonászó fiatalok és mindenki. Így lesz a te és énből mi. A sportteljesítmény kialakít vagy megerősít egy egész nemzetet, naggyá teheti a kicsi országokat is. Kis hazánk emlékezetes sporttörténetei szájról-szájra terjedtek, legendákká változtak már az utókor számára. A tizenhárom aradi vértanút nehezebb felsorolni, mint az Aranycsapat tagjait. Nobel díjasaink sem versenyezhetnek a vízilabdás fiúkkal. Nem rúghatnak labdába (haha) a kézilabdás lányok, mert kézzel dobják a hálóba azt.

Tudta ezt Mandela (Morgan Freeman) is, amikor a sport erejét felhasználva kapcsolatot keresett a Dél-afrikai Gazellák rögbicsapatával. Bár a klubban csak egy színes bőrű játékos van, a többiek fehérek, akik nem fogadják el az új rendszert, mégis apró lépésekkel sikerül megnyerni először a csapatkapitányt (Matt Damon), aztán a családját, aztán az egész csapatot, aztán a várost és végül az egész országot. A világbajnokság döntő meccsén egy emberként küzd Dél-afrika, a fehérek a feketékkel. Hiába a maorik ősi tánca, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy igen, megnyerik a küzdelmet. Erről szól ez a lendületes film.

Bár az első perctől kezdve sejthető és érezhető az egész történet íve, teljesen bevett hollywoodi fogásokkal, tulajdonképpen csavarok nélkül, hacsak nem számítjuk bele a tojáslabda többszöri csavart röppályáját, a film tanulságosan hosszú és szájbarágós. Bár kétségtelen erőssége az, hogy törekszik megmutatni az 1995-ös Dél-afrikát, a lakókat, a ruházatot, a gondolkodást, mégis elsikkad a kisember mellett. Fentről látványosan mutatja Mandelát az elnököt és Pienaart-t a csapatkapitányt, kettejük kapcsolatát rózsaszín buborék helyett arany-zöld mezben és sapkában.

A film végén különösen a szájunkba tolja még egyszer-kétszer a mondanivalót. Kár érte, anélkül is megtudtuk. Mandela kedvenc verséért érdemes megnézni a filmet:

"Az éj börtöne nem enged, fogva tart..."- William Ernest Henley tollából.