Tóth Barnabás fiatal rendező új filmje, az Akik maradtak című, elindult az ismertség felé, beválogatták az Oscar díjra nevezettek közé. Témájában ismét egy holokauszt történet, mely csak annyiban különbözik a többitől, hogy a túlélők továbblépéséről szól. Nem mutat képeket a koncentrációs táborról, nem látható a lebombázott főváros, nem jön szembe mankóval elgyötört háborús veterán, nem folyik vér, sem dörren pisztoly. Mégis érezhető a filmben mindez, elfojtott légkör, mosolytalan feszült napok, kevés élelem és a mindent átható félelem. 

A történet az egyedül maradásról szól, ahogy Aladár elveszíti családját, feleségét, gyermekeit, Klára pedig szüleit és kishúgát. Ezek az emberek teljesen egyedül maradnak, darálják az egyik napot a másik után, szinte elfogy körülöttük a levegő. Nincs értelme semminek, nincsenek célok, csak egy vegetatív létezés van. Ez a két ember egy kórházi rendelésen találkozik, hogy megmentsék egymás életét. Bár Klára még csak 16 éves, iskolában tanul és lázad minden ellen, Aldó pedig egy szótlan 42 éves férfi, kórházi orvos, nőgyógyász, mégis kialakul közöttük egy bensőséges apa-lánya szerű kapcsolat, mely aztán még tovább alakul.

Mindenki figyel, mindent lát és hall és félreértelmez és belemagyaráz. Igazából a főszereplők egy nagyon vékony ösvényen haladnak előre, vagy inkább veszélyesen pengeélen táncolnak, mert Klára már nem gyerek és még nem nő. Testében már egy vonzó nő, de gondolatai gyerekesek. Mindketten félnek, és visszatérő rémálmaik vannak. Egymásba kapaszkodásuk és egy ágyban alvásuk a túlélők utolsó kapaszkodó szalmaszálai mindenféle erotikus érzet nélkül.  Az egymás mellett élés hetei és hónapjai azonban meghozzák a napi rutin és közös szertartások kialakulását és akarva akaratlanul a testi érintkezéseket, amelyeknek már más jellegű töltete van. Az ölelés már nem az az ölelés, a csók is már más területekre téved, a kéz érintése eddig soha nem érzett dolgokat generál. Meddig és hogyan tovább? Ki képes józanul gondolkodni?

A film készítői nem az eseményekre tették a hangsúlyt, hanem azokra a szélsőséges érzelmekre, amik a háborút túlélt emberekben kavarognak. Földöntúli fájdalmak és elviselhetetlen emlékek, újra fellapozott családi fotóalbumok, a halott apának írt levelek mind-mind összeborulva egy apró lépést tesznek a holnapért.

Klára kezdeti harsány gyerekessége és naiv reményei átalakulnak bájos nőiességgé és kényszerű elfogadássá, az őt megformáló Szőke Abigél érdeme ez. Hajduk Károly, a férfi főszereplő eszköztelenül lenyűgöző játéka a film legnagyobb erénye. Az ő szerepe sokkal bonyolultabb és összetettebb, fájdalmasan visszafogott. Mégis ott van a tekintetében és szája szegletében minden mondanivaló, az arcán lefutó elbocsájtó könnycseppekben a ki nem mondott szó, szeretlek.

Alacsony költségvetésű, korhű színterekkel berendezett film, lassan szövött, szentimentális bús-édes történet a már ezerszer feldolgozott háború utáni világból, a felnőtté válás gyötrelmeiről, a pótkávé és citrompótló savanyúságáról, a félelmetes fekete autók éjszakai útjairól, a túlélésről és a gyógyító tétova ölelésekről.