Az idei Oscar gálán tarolt a CODA, a legjobb film, a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb férfi mellékszereplő díjakkal. Valóban ennyire nagyszerű ez a film? Bizonyára igen. Vagy nem. Ha a témaválasztást és annak társadalmi hatását nézzük, akkor biztosan, ha kompenzálni akarjuk a hétköznapi valóságot, akkor meg főleg. Ha a cselekményt és a színészi játékot vesszük górcső alá, akkor a legolcsóbb hatásvadász, idétlen poénokkal teli tömegcikk.

Mit jelent a szó CODA? Child of Deaf Adults, azaz siket szülők gyermeke. Ruby Rossi (Emilia Jones) 17 éves gimnazista lány hétköznapjairól szól ez a történet, aki rájön, hogy szeretne énekelni, jelentkezik az iskolai kórusba, majd felvételt nyer az egyetemre, közben megcsapja az első szerelem szele. Ennyi lenne a történet, ha nem lenne különleges helyzetben, siket szülőkkel és siket bátyjával. Családtagjai anyanyelve a jelnyelv, ezzel kommunikálnak otthon, Ruby is ezt teszi.

Amikor iskolában van, akkor hallóként jól beszél, még jobban énekel. 17 évesként önbizalma és önismerete nulla, osztálytársai folyamatosan cikizik, szekálják és megalázzák. A kórusvezető Mr. V (Eugenio Derbez) felfigyel Ruby bársonyosan szép énekhangjára és szerepelteti, segíti. A segítség kizárólag az éneklésnek szól, semmi több nem érdekli a lányból, miért olyan zaklatott, miért késik, miért fáradt stb.

A lány a családban nemcsak legkisebb családtagként éldegél, hanem fontos kapocs a halló és siket emberek között és nélkülözhetetlen munkaerő. Számomra ez a legvisszataszítóbb ebben a történetben, hogy mindenkinek természetes, hogy hajnal 3-kor kel a férfiakkal, kihajóznak, halásznak, nehéz fizikai munkát végez, majd iskolába megy, tanul, leckét ír, felel, délután énekel, kottát tanul és jeltolmácsol.

Senkinek nem tűnik fel, hogy elalszik az órán, elkésik a próbáról, rosszul teljesít az iskolában, kortársai szekálják és ember nincs a közelében, aki aggódna érte, megkérdezné tőle, mi van vele.

Természetes mindenkinek, hogy a szexuális úton átadott nemi fertőzésnél tolmácsol a saját szülei és az orvos között a teendőkről, tiltott dolgokról, itt érthetővé válik az amerikai népi humor faktor, aztán a bíróságon kapott végzésnél a bíró szavait a kislány fordítja. Még gondolati szinten sem jutnak el oda, hogy a hivatali helyeket akadálymentesítsék, a halló családtag az egyetlen híd a kommunikációban.

De a legjobb, amikor a tévériporter jön, hogy interjút készítsen a siket családdal, hát sajnos nem értik, nem hallják a kérdéseket. Ejnye-bejnye. Egyedül a kocsmában felszolgáló fiatal lány veszi elő a telefonját, hogy írott szavakkal kommunikáljon a siket sráccal, Leoval (Daniel Durant). Aztán jön a cukifaktor, Ruby éneke, mindenki elolvad.

Ezer sebből vérzik a történet, főleg a forgatókönyv, de a téma miatt mindenképp egy lépés, ami magában hordozza a félre lépés lehetőségét is. A téma nagyon érzékeny és beleveszhet a sablonokba. Ahogy a nyolcvanas években Dustin Hoffman által alakított "Esőember" lett minden autista, de a világ megismerte a szót, talán a jelentését is. Ha megtanulja a világ a siket szó,a jelnyelv fogalmát és nem süketelnek vele, nem süketnémáznak, akkor megérte. Ha nem mutogatós nénik-bácsik vannak, hanem jelelő emberek, akkor főleg.

Én mindenképp javaslom A metál csendje (Sound of Metal) filmet, ami hasonló témában emberközelibben hallatja "hangját".