Biztosan sokan vannak úgy témákkal és eseményekkel, hogy abból aztán végképp nem lehet viccet csinálni. Megélt és átélt borzalmakat tréfával elütni, ezen nem mindenki nevet. Hírhedt emberekből kabalafigurát gyártani, ez sem elfogadott, ahogy az is elképzelhetetlen, hogy egy kisfiúnak Hitler legyen a képzeletbeli legjobb barátja. Pedig ez az alapsztori a filmben. Ha ezt elfogadjuk, onnantól áradhatnak a film poénjai és könnyei. Jojo egy tízéves német fiúcska a 2. világháború vége felé, akinek minden vágya, hogy részt vehessen a Hitlerjugend nyári kiképzőtáborában.

Rosszul sül el a harci kirándulás és egy gránát, végzetes egy kedves nyuszi részéről, Jojo megsebesülve és megalázva hazakerül, otthon lábadozik. Meg szeretné érteni, mi történik körülötte a világban, főleg hasznossá is szeretné tenni magát. Képzeletbeli barátja, Hitler segít neki ebben, elmagyarázza a dolgok mibenlétét, kik a zsidók és milyenek. A kisfiú naplóban rendszerezi a tanultakat, issza a náci üzeneteket, mint a szivacs, mígnem lakásuk eldugott rejtekében felfedez valamit, inkább valakit. Minden összekeveredik kis fejében, megismerkedik egy hús-vér zsidó lánnyal, hogy lassan rátaláljon a saját gondolataira, tapasztalataira. Jojo életéből legbiztosabb pontját kiradírozza a rendszer, amikor felismeri édesanyja piros cipőjét, ez a film legmélyebb pontja.

Miközben kint a nagyvilágban megváltoznak az erőviszonyok, az oroszok már tényleg a spájzban vannak, az amerikaiak meg a nappaliban, teljes a vérzivatar a városkában. Jojo száműzi fejéből az ő képzeletbeli Adolfját és beköltöznek hasába a kis pillangók a német kolbászkák helyére.

Taika Waititi a film zseniális rendezője és Hitler vicces megformálója is egyben. A rendező egy patikus pontosságával adagolja a film hozzávalóit, az őszinte kisfiús lelkesedést, a házkutatás röhejes karlendítéses üdvözléseit, az imént említett cipő tragikus felismerését, az ismeretlen pillangókat, a drámai egyszemélyes helyzetgyakorlatot egy gyönyörű anyával és egy konyhával, a szívet melengető testes kisbarátot (aki olyan, mint egy Micimackó, csak eltévedt a német erdőben) és a filmekből már kihagyhatatlan meleg kiképző fiúkat (nem tudod, honnét ismerős annyira Alfie), a horrorisztikus nyúlnyak-reccsenést, hogy a film végére hagyja a hosszan kitartott romantikus szálat, tánc az utcán.

A néző felül erre az érzelmi hullámvasútra, hogy száguldjon a röhejes poénhegyeken, alázuhanjon a morbid völgyekbe, élvezze a történést a hányingerrel, kapaszkodjon a történelembe, és ne veszítse el realitását. Kiszállva könnyedén meglehet, hogy kidobja a taccsot és megveszi a jegyet a következő menetre, a következő Waititi filmre.