Az elveszett lány című film 2021-ben készült Maggie Gyllenthaal rendezésében felnőtt nézők számára Elena Ferrante könyvéből. A történet néhány nap leforgása a görög tengerparton, lehetne ennél gondtalanabb, nemigen. Mégis talán az első 10 perc kivételével (míg Léda elhelyezkedik a napozóágyban) végig feszültségben tart, van benne valami fülledtség, homályosság és titokzatosság. Semmi sem egyértelmű, vannak miértek és hogyanok, szándékos cselekedetek és sok-sok véletlen. Vannak percek, amik kiesnek a fősodrásból, nemcsak a nézőnek de a főszereplőnek is. Nagyon lassan adagolt információk a strandoló családokról és család nélkül bolyongókról, fel-felvillanó visszaemlékezések a régmúltból magyarázatként a jelenre.
Léda (Olivia Colman) egyedül érkezik Bostonból a görög tengerpartra, hogy kipihenje egyetemi professzorként fáradalmait, olvasgasson, verseket fordítson csendes magányában. Az elképzelés néhány másodpercig működik is, amíg egy zajos nagycsalád nagynénistől, unokaöcsistül, gyerekestül meg nem érkezik a strandra. Matrac, napernyő, hiszti, jégkrém, fröcskölés, visítás után Léda napozóágya is útjában van a lehengerlő családnak, a kíváncsi szemeknek.
A depressziós gyönyörű anyuka, Nina (Dakota Johnson) szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni 4-5 éves kislányával, Elenával, aki folyamatosan visít, harap és csimpaszkodik anyján. Néhány szemvillanás Léda-Nina között és elindul egy interakció a két nő között, akik látszólag mindenben ellentétei egymásnak. Folyamatosan figyelik egymást, míg a kislány eltűnik a tengerparton. Lázas keresés után a tájidegen középkorú amerikai nő megtalálja a família elkóborolt legkisebbjét.
Már csak a játékbabája hiányzik a boldogsághoz, de az sehogy sem kerül elő, csak Léda strandszatyrából az apartmanban. A műanyag baba szimbolikusan életre kel, kidobják, eldugják és dédelgetik, féregtelenítik, megtisztítják, új cipőcskét is kap, közben Léda újra és újra átéli azokat az éveit, amikor kislányai cseperedtek. A nő folyamatosan emészti magát, közben feszülten figyeli a görög eseményeket. Felsejlik Léda (Jessy Buckley) fiatalkora, szeretett férje, Joe (Jack Farthing), az egyetemi évek, a fojtogató anyaszerep, amivel nem tudott mit kezdeni.
A történet az anyaszerep körül táncol körbe, annak szépségével és nehézségeivel, annak elveszettségével, meg nem felelésével. Léda egyedül maradt szerepében, senki sem segített neki azokban az években, amikor kilépett az ajtón. Ettől folyamatosan szenved és a látszólag sikeres és határozott nő anyaként elcseszettnek érzi magát. 15-20 év távlatából is felvillannak a gyermekei nélküli fantasztikus évek, amik kínozzák holtáig éjjel-nappal.
Előkerül-e a játékbaba, visszakapja-e a folyamatosan síró Elena, mire jó a kalaptű és hogyan kell narancsot hámozni, megtudjuk Léda-Nina-Elena-Mina-Bianka-Márta történetéből. Igazi "semmi sem történik" és mégis "felrobban a levegő" szituációk, elnyomott szikrák és eldugott sziklák. Az aranyos büfés fiúról, Willről (Paul Mescal) se feledkezzünk meg, aki a nagy görög forróságban a jégen táncol, a férjről (Jack Farthing) sem, aki őszintén szereti Lédát, a karizmatikus Hardy professzorról (Peter Saarsgard) és a kedves gondnokról (Ed Harris) sem, akik a sztori szempontjából csak háttérfigurák, mégis Léda tőlük és velük alakult, szeretett és szenvedett.
Olivia Colman (Az apa, A Homár) mindig és mindenkor nagyszerű, teljesen egyszerű és önazonos szerepeivel, minden allűr nélkül. Fiatalkori megformálója Jessy Buckley méltó társa idős "önmagának". Igazi filmélmény nőknek, anyáknak, anyátlanoknak, lányoknak és mindenkinek, szerepek, hormonok, testképek, tesztoszteron, progeszteron szinttől függetlenül.
