Szabó István új és talán utolsó filmje szomorú keresztmetszete a mai magyar vidéki életnek. A történetvezetés kimondottan lassú, hosszan elidőzhetünk a színészek barázdált homlokán, megszámlálhatjuk ráncaikat, rácsodálkozhatunk a szemek alatti karikákra vagy vidámabb jeleneteknél gyors fogászati szűrővizsgálatot tehetünk. Élvezhetjük a főszereplő, Stephanus doktor (Klaus Maria Brandauer) cserhalmis mosolyát, Csankó Zoltán szinkronhangját és a vidéki lét lassúságát. Legtöbbet mégis az állomáson üldögélő idős néma férfi (Andorai Péter) mond messzibe révedő tekintetével.

A történet nagyon laza és kidolgozatlan, Stephanus doktort (főorvos, professzor, kardiológus) elküldik a kórházból, munkahelyét felszámolják. Néhány napot pihenget és mozizgat, aztán úgy dönt, hogy otthagyva feleségét (Udvaros Dorottya) elmegy szülőfalujába házi orvosnak. Édesanyjához (Csomós Mari) beköltözik és próbálja felvenni a falusi fonalat, vonalat. Ami nem olyan egyszerű. Stephanus doktor egy hároméves kisóvodás szemével rácsodálkozik mindenre, és úgy viselkedik, mintha eddig egy másik bolygón élt volna.

Nincsenek eszközök a rendelőben, nem működik a sürgősségi ellátás, nincs pénze a betegnek a receptre, nincs önálló munkavégzés, sőt döntéshozatal. A film ezen része 21. századi diagnózis a magyar vidéki egészségügyi helyzetről, s talán ez a kisebbik probléma. A nagyobbik, a földesúr szerepében villogó polgármester (Stohl András), akinek tenyérbe mászó alakítása az egyik legjobb színészi munka. Pályázatok, kiskapuk, dörzsölt ügyvédek, és a rágalmazások és pletykák jutnak a napi betevők és a feketekávé mellé. Stephanus doktor naiv jóindulata, őszinte lelkesedése a kockacukor, amire nincs itt szükség, keserű az élet Szépvölgyön.

A falu idilli környezetben fekszik, takaros és tiszta házakkal, a dimbes-dombos területen még egy kis patak is átrobog, aminek még jelentése lesz egy kóruspróbán. Gyönyörűen varázslatos a film képi világa, a magasba emelkedő kamerák, Koltai Lajosban nem csalódik a néző.

Stephanus nem érti az embereket sem, aki szimpatikus, azzal szeretne többet lenni, beszélgetni, de a falusi figyelőszolgálat ennek is elejét veszi. A történetben a doktor érzelemvilága nem követhető, milyen a kapcsolata feleségével, mit érez az első szerelmét (Szirtes Ági) meglátva (semmit), miért járkál a kórusvezető Erzsike (Kerekes Éva) után. Anyja mellett csak egy térdnadrágos kisfiú, akit most náspángoltak el.

Régi barátját, a falu papját (Eperjes Károly) felkeresve ott folytatják, ahol abbahagyták a beszélgetést fél évszázada. Ezek szándékos rendezői tézismondatok, a nézőnek szóló szájbarágókák. A két csónakban beszélgetés és világmegváltás vizesre sikerül, utána már csak egy csónakban szárazon diskurálnak a nőkről és az életről.

A tragikusra forduló helyzetet a falusi mendemondák generálják, az egyedülálló és szintén naiv Énekeserzsi sorsában. Nem beszéltem a film legfelemelőbb részéről, az iskolai kórusról, a próbákról és a közös éneklésről. A falu széphangú gyermekei azok, akik vezetőjük nélkül is tudják a dolgukat, száll az ének a völgyből az egekig.

A film mellékszereplői nagyszerűek, pont annyit kapunk belőlük, amennyire szükségünk van. Eperjes Károly levetkőzve korábbi manírjait, felvéve a reverendát, zseniális falusi pap. Nekem nagyon tetszett Orosz Ákos verselő postása is, Csákányi Eszter öreglányos boltosa, Börcsök Enikő fájdalmas péknéje, Kovács Lajos, aki most nem metrót vezetett, csak egy kenyérsütőt.

A történet befejezése elkeseredetten demagóg lett, valahogy egy rendezői ars poetica, kár érte. A polgármester bizonyosan felgyógyul, a falu is hamar megfeledkezik átmeneti orvosáról, lassan Erzsikéről sem beszélnek majd, de a patak már nem Bach dallamaitól lesz hangos, hanem a külföldi turistáktól.