Évente, kétévente megnézem újra és újra, ez körülbelül így megy 20-30 éve, nem tudom megmondani hányszor láttam. Arra sem emlékszem, mikor láthattam először, talán pont akkor, amikor annyi idős lehettem, mint a szereplők. Ezért is nagy kedvenc, mert rólunk is szól, abban a korban, abban a lehetetlen rövidnadrágban és csehszlovák vászoncipőben, meg azzal a sorozatfrizurával mi is ott téblábolunk az aszfalton. Elküldenek hálós szatyorral kenyérért, meg bekötik  a tankönyveinket azzal a lilás-kékes indigópapírral.

Szomorú apropója van annak, hogy újranéztem a filmet. Az örök epizódszereplő, mindannyiunk Lópici Gáspárja, becsületes nevén Szilágyi István méltatlan körülmények között elhunyt. Mennyi-mennyi vidám percet okozott nézőinek alázatosan becsületes figurájával, mondatai szállóigékké váltak, megformált karaktere túlnőtt rajta. Előbb jutott a rajongói eszébe mindenki szeretett Lópici Gáspárja, mint megformálója. 

Mitől nagyszerű az 1973-ban készített négyrészes sorozat, amiből aztán 78-ban film is készült? Mi a titka ennek a nagyszerű alkotásnak? Mindenekelőtt Csukás István műve, a fordulatos és gyerekközpontú ifjúsági regény, amiből aztán Bácskai Lauró István rendezésében elkészült minden idők legjobb gyerekfilmje, amit a felnőttek pontosan úgy élveznek, mint a gyerekek. Képzett fergeteges színészóriások mellett ösztönösen alakító gyerekszínészek csináltak filmtörténelmet mindannyiunk örömére.

A film legemlékezetesebb alakítása Alfonsó Bagamérije, aki ügyefogyottságában és kíváncsiságával rengeteg kalamajkába keveredik. Bár alapjáraton mozgó fagylaltárus, akinek terméke nem annyira kelendő egyéb okokból kifolyólag, mégis sok-sok foglalkozást kipróbál a történet és a nevetőizmok előmozdítása érdekében. Nagymama babakocsival, tűzoltó élesben, magánnyomozó, Afrika-kutató, erőművész testhezálló kantáros szerkóban, bandzsa-halamandzsa és még sorolhatnám.

A plakátragasztó Lópici Gáspár (Szilágyi István), aki az utca hírmondója, rendületlenül teríti a reklámarcokat az üres falfelületekre, hogy egy óvatlan pillanatban fontos nyilatkozatot adjon a gyerekrádió agilis munkatársának. Bár a riport sohasem került adásba, de gondolatait szívünkbe és elménkbe zártuk, azóta tudjuk, hogy nincs fontosabb mesterség.

Ott van a játszótéren állandóan és rápirít a szemetelőkre Bánhidi László alakította parkőr, mindenki Matula bácsija, az egyetlen, aki hajlandó enni a hűvös Bagaméri csemegéből. Felejthetetlen szopránjával és intenzív segítőkészségével fontoskodik a Vöröskeresztes néni (Báró Anna), míg tesze-toszaságával és állatszeretetével Jocót, a vaddisznót is leveszi lábáról az állatkert-igazgató bácsi (Haumann Péter). Az egyetlen tájidegen negatív figura a flegma és simlis majomtolvaj (Tímár Béla), aki miatt megindul a nyomozás a kiskorúak zárt és titkos csoportjában. Egészen kicsi szerepekben színészóriások etetik a nyuszikat (Rajz János) és vezetik a négykerekűt (Páger Antal), vagy szőrös állatbőröket szabnak-varrnak (Gyenge Árpád), esetleg folyamatosan diagnosztizálnak minden szembejövőt (Ráday Imre).

Ahogy minden felnőtt szereplő zseniális, úgy a gyereksereg minden tagja nagyszerűen alakítja a kor és a rendező instrukcióit. Kovács Krisztián, Berkes Gábor, Gruber István, Hamar Pál, Szűcs Gábor alkotta titkos nyomozó csapat, cirkusztársulat,  beteg-felvidító örs szalagos magnóval, kantáros nadrággal térdzokniban. A beteg kislány, akiért elindult az akció, Péterke (Kiss Gabi), aki a sztori végére felgyógyul ennyi jóságtól és nevetéstől és Bagaméri zamatos fagylaltjától.

A jelszó marad forever.

"A kankalin sötétben virágzik."