A ma már 23 éves amerikai dráma egy (kettő) őrült szerelem történetét meséli el. Az 1997-ben készített, eredeti címén "As Good As It Gets" filmet James L. Brooks rendezte, a legjobb főszerepekért Oscar díjat is kapott Jack Nicholson (Melvin) és Helen Hunt (Carol) is. Nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel biztosan, hogy zseniális alkotás, melynek alapköve Nicholson parádés alakítása.

A film műfaja romantikus komédia, de inkább közelebb áll a drámához. Nincs abban semmi romantikus, ha a főszereplők egyike kényszerbeteg embergyűlölő, míg a másik anyjával és kisfiával éldegél és pincérnőként küzd a hétköznapokban. Bár a harmadik főszereplő, a Brüsszeli griffon kiskutya bűbájos, ez hozná a kedvesség-cuki vonalat, ha a film első perceiben nem a szemétledobó csatornán keresztül az alagsorban landolna. A negyedik szereplő, Simon (Greg Kinnear) sem egyszerű eset, Melvin szomszédja és az imént említett Verdell névre hallgató kiskutya helyes-naív-meleg festőművész gazdija.

Bár látszólag semmi köze nincs egymáshoz ennek a négy figurának, egy étterem törzsasztalának elfoglalása műanyag evőeszközkészlettel felszerelkezve, egy rablótámadás és egy nyolc napon túli sérülés összehozza a kis csapatot, hogy néhány nappal később (bár Verdellt kutyapanzióban hagyva) már egy kabrióban lobogjon a haja annak, akinek van. Az utazás a célját ugyan nem érte el, Simonra szülei nem kíváncsiak, és mindenki összeveszik mindenkivel, mégis hazatérve mindannyian megváltoznak, életük más (jobb) vágányra kerül.

Ez így eléggé átlagos sztorinak hat, nem lenne elég ütős a történet, ha nem hozná bele Melvin különleges figuráját a forgatókönyvíró és nem alakítaná azt az akkor 60 éves nagyszerű Jack Nicholson. Melvin kényszerbeteg embergyűlölő férfi, aki csak azért hagyja el mindennap alaposan bezárt lakását, hogy éhségét csillapítsa egy bizonyos étterem egy bizonyos asztalánál egy bizonyos pincérnő által felszolgált egy bizonyos menüsorral. Minden változtatás az életében dühkitöréssel és kiszámíthatatlan viselkedéssel jár, megsértve minden közelben tartózkodót. Akkor változik meg gyökeresen az élete és próbál jobb ember lenni, amikor rápasszolják szomszédai a kedves kis Verdellt, aki teljesen megkedveli az idősödő mizantrópot, aki civil életében népszerű és gazdag elismert (62 db könyv) szerelmesregény-író.

Hogyan lesz a szerelmesregény-íróból szerelmes regényíró?

A kiskutya kapcsán Carol és Melvin egyre jobban megismeri egymást, hogy aztán Simonnak segítsenek talpra állni és Spencer is megkapja a megfelelő gyermekorvosi ellátást, a négylábú pedig a kötelezően bezacskózott szalonnacsíkokat. A film telis tele van őrült poénokkal, amik visszanézve sem unalmasak, örök érvényűek. Amikor az utcán bemutatja egymásnak Melvin útitársait, amikor rohannak a kórházba és belebotlanak egy iskoláscsapatba, amikor a rózsaszínpulcsis recepciós hölgynek elmagyarázzák a férfi-nő különbséget, de az én személyes kedvencem, amikor a kiskutyát próbálja Melvin rávenni, hogy menjen oda régi gazdájához.

Nemcsak Jack Nicholson nagyszerű a filmben, de Helen Hunt is ragyog aggódó és hajszolt anyaként. Érzelmei hullámzásait jól nyomon követhetjük, akár a fürdőkád szélén törülközőbe csavarva, akár bőrig ázva egy szál pólóban, akár hálálkodó levelet írva, akár gyermekét karjaiban fogva rohanni a kórházba, vagy a film végén egy ügyetlen csók után pofákat vágva.

Verdell ösztönösen hozta a figurát, bár öt dublőrrel dolgozott, így azért könnyebb elfogyasztani néhány baconszalonnát. Ő az egyetlen a történetben, aki a végére nem lett jobb ember, mert

1. nem ember

2. nem rossz

3. kutyából nem lesz szalonna

4. lesz ez még így se.