Ha visszagondolok a gyermekkoromra, nem a szürke hétköznapok jutnak először az eszembe, hanem a vidám gyerektáboros nyarak, ahová kb. tízéves koromtól jártam. Voltam sátor, vándor és úttörőtáborban, osztálykirándulásokon és építettem a szocializmust, szedtem a meggyet és a kajszit gimnazistaként, sőt egy hónapig Zánkán is képeztek iskolaidőben mókusörsvezetőnek, de nagyon rossz emlékeim nincsenek ezekről az időkről. Megnézve Oláh Judit 2020-as dokumentumfilmjét, a Visszatérés Epipóba címűt, kimondottan szerencsésnek érzem magam, hogy elkerültem a Sipos Pál-féle szendrői táborokat és társaikat.

Persze ez a veszély nem fenyegetett, mert ezeken a nyaralásokon szabad(abb) szellemű, értelmiségi családok gyermekei vehettek részt, akik többnyire a fővárosban éltek. Szerencse-szerencsétlenség, egyik felvételi szempontnak sem feleltem meg. Néhány száz gyerek eljutott a nyolcvanas években az epipói táborba, amit egy ismert és népszerű gimnáziumi tanár talált ki és hozott létre, bizonyos Sipos Pál. Hivatalos célja volt, hogy kiszakadva a szocialista hülyeségekből és értelmetlen szabályokból, létrehozzon egy miniállamot gyerekeknek medvéstül, boszorkányostul, himnuszostul, ahol igazi kalandok várják őket. Saját nem hivatalos és évtizedekig titkolt célja pedig, hogy keressen magának újabb és újabb áldozatokat, akik részt vesznek vele a szexuális "játékaiban".

Volt táborlakók mesélnek az epipói tábor hétköznapjairól, szabályrendszereiről egy drámajáték keretein belül. A film rendezője is táborlakó volt 4 turnuson keresztül, már hatévesen kezdve. A tábor nagyon szisztematikusan lett felépítve, elkerülve a lebukás veszélyét. Három héten keresztül éltek a kis lakók ebben az elképzelt világban, ott kapott névvel, minden kapcsolatot megszakítva a külvilággal. Sem levelet írni, sem telefonálni, sem látogatni nem volt szabad. Judit (rendező) apja mégis tehetett látogatást a helyszínen, Sipos munkatársaként, így készültek a felvételek, amik a filmbe kerültek.

A nagyobbak voltak a felelősök a kicsikért, szigorú szabályok szerint. Rendszeres volt a testi-lelki bántalmazás, napi szintű a megalázás. Aki sírt, mert bántották, mert valamilyen baja volt, az újabb büntetésre számíthatott. Voltak látványos közösségi programok, csapatépítés, éjszakai kirándulás, drámajáték, számháború és a konyhás nénik is finoman főztek (visszaemlékeznek ők is), de a tizenéves szemüveges fiúkra külön éjszakai "program" várt a híres-neves gimnáziumi magyartanárral.

Hogyan lehet az, hogy Sipos Pál ma is szabadon éli életét, semmiféle per, eljárás nem indult ellene, holott folytatta fővárosi lakásában tanítványai "korrepetálását". Bár állását meg kellett szüntetnie, mégis a királyi televízió kamasz(!) gyerekek számára készített vele számtalan műsort. Felkavaró beszélgetések és elcsukló hangú emlékezések mellett archív felvételekből áll a történet össze. A rendezőnő valamilyen módon megszerezte azokat a felvételeket is, amiket Sipos VHS kamerával saját maga készített a gyerekekről. Iszonyú nézni, ahogy az ő szemével pásztázza a kamera a kis lakókat, ahogy egy ragadozó keresi a tekintetével a neki megfelelő következő áldozatokat.

Medvesapkás fiúk, kis boszorkányok útlevele vissza Epipóba, a sötét múltba. Pedig nem is látszik rajta! (konyhás néni 3.)