David Attenborough legújabb (talán utolsó) filmje, az Élet a bolygónkon (Life On Our Planet) átöleli életének 93 évét, a Föld nevű bolygó változásainak tükrében. Kimondottan didaktikus szándékú, csodálatos képekkel és brutális felvételekkel. Bemutatja egy emberöltőnyi lét változásait adatokkal és számokkal. Nagyon szomorú és kilátástalan jövőt fest fel az elkövetkező generációknak, de nyitva hagy egy kiskaput és javaslatokat tesz a gyógyításra.
Attenborough élete csodálatos és izgalmas volt, bejárta szinte az egész bolygót a tenger mélyétől a magas hegyekig, a füves pusztától a sivatagig, a jégmezőktől a dzsungel mélyéig. Sok mindent látott és hallott, megfigyelt, üzenete az emberiségnek szól, mindannyiunknak. Minden szavával egyet értek, jó lenne, ha sok emberhez eljutnának gondolatai.
Csernobilból indulnak a kezdő képsorok, a magára hagyott lakótelepre beköltözött a róka és az őz, mindent benőttek a fák és újra süt a nap. A világhírű természettudós apró lépésekben bemutatja a legokosabb élőlény szisztematikus pusztítását a bolygónkon. Pusztító képek következnek, az erdőirtás, a nagyüzemi állattenyésztés, a gigantikus halászat, a jéghegyek omlása, a sivatagosodás,a gyárkémények füstje.
Amikor az utolsó orangután felmászik az utolsó lombtalan fa tetejére, amikor a rozmárok a halálba zuhannak, mind-mind fájdalmas képsorok, ahogyan a bálnavadászhajó körüli vértenger is. De megmutatja azt is, milyen csodálatos a Föld, a tenger és a szárazföldek világa.
Hol vannak már azok a hegyi gorillák, akikkel fotózkodott a tudós 1978-ban? Hol vannak a (nekem legkedvesebb) kék bálnák a felettébb titokzatos énekükkel? Hova tűnt Attenborough kezéből a kacsacsőrű emlős? Korábbi filmjében az Élet a Földön-ben hatalmas területeken száll fel a pára az esőerdők felett, megismételhetetlen felvételek, ahogy Borneon sem futkároznak már szabadon az orangután-mamák kicsinyeikkel, ahogy évtizedekkel korábban tették.
A Kék Bolygó 98-as műsorában színpompás korallzátonyok imbolyognak, méltóságteljes óriás teknősök hasítanak át a képernyőn, ma a haldokló óceánt láthatjuk kifehéredett, elmeszesedett korallokkal, hűtőkamrákat lefagyasztott mázsányi hallal. A 2011-es Élet a fagyban filmben bátran néz a kamerába a hófehér fókabébi hatalmas fekete szemekkel, a pingvinek is bátran pózolnak az emberrel, de hol vannak már ezek az élőlények?
Ha nem változtatunk, David Attenborough sötét víziója valósággá válik, 2030-ra a jegesmedvék elvesztik létjogosultságukat, 2050-ben már csak a savas óceánokban fürödhet, aki akar, 2080-ban sem zümmögnek már a méhek a virágzó fák fölött. 2100-ra elérkezik a 6. tömeges kihalása szeretett kék bolygónknak. Bár a 2018-as nemzetközi klímakonferencián a mélybe zuhanó rozmárok láttán a résztvevő felsőbbrendű diplomaták elmorzsolnak egy-egy könnycseppet, de ennyi nem lesz elég.
Csillogó szempárok a szibériai tigristől a kis zöld békáig vádolnak téged emberiség. Az utolsó megoldást a tudós tálcán kínálja, bemutatva az elképzelt bizonyosabb jövőt, és felteszi a kérdést:
Kinek kellene még látnia ezt a filmet?
Mindenkinek...
