A chicagói 7-ek (The Trial of the Chicago 7) című 2020-as amerikai filmdráma, melyet majdnem Spielberg, valójában Aaron Sorkin rendezett, megtörtént események alapján íródott. Nem követi pontosan az eseményeket, sokszor él hatásvadász változtatásokkal, mégis filmélménynek nagyszerű. A maga 130 percével hosszúra nyúlik, de megéri megérteni, bár az első félórában csak kavarognak az események és a szereplők, de fokozatosan kirajzolódnak a történések és a mozgatórugók.

A film szinte végig a tárgyalóteremben játszódik, néha meg-megszakítva egy-egy archív vagy rekonstruált helyzettel. De mi is történt valójában? Miért áll (ül) a vádlottak padján 7+1 ember, akikben látszatra semmi sem közös, néhányan sosem látták egymást korábban. 1968 Amerikai Egyesült Államok, Chicago, demokrácia, egyenlőség és a lehetőségek hazája, vagy mégsem? A városban bemutatkozik az új demokrata párti elnökjelölt, több ezren kíváncsiak rájuk, de több ezren elmondanák a véleményüket is a kormányról, a vietnámi hadviselésről és mindenről, ezért több csoport is békés tüntetést tervez a nagygyűlés közelében.

Sok minden történik, csak békés dolgok nem, erről szól a sztori. Ahogy a tárgyalóteremben lassan kibogozódnak a szálak, úgy ismerjük meg a történéseket és a szervezőket, a szóvivőket. Ennél már csak a per lehetetlensége és drámaisága érdekesebb, ami minden szakszerűséget, jogszerűséget mellőz. Julius Hoffman bíró (Frank Langella) áll a per központjában, aki aprólékosan szedi darabjaira az alkotmányos jogokat, a színész nagyszerűen alakítja a kiállhatatlan, ellenszenves "igazság" bajnokát.

A 7+1 vádlott, mind-mind különleges karakter, Bobby Seale (Yahia Abdul-Mateen) a nyolcadik utas, aki nem a halál, csak a fővádlott. Őt hamarosan hatástalanítják több síkon, nélküle folyik tovább a politikai folyó. Kétségtelenül a legfurább és legmarkánsabb hippi vádlottak Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen) és Jerry Rubin (Jeremy Strong), akik ruházatukkal és hajzatukkal kilógnak a jólfésült egyetemista fiatalok mellől, a fontoskodóan művelt Tom Hayden (Eddie Redmayne) és Rennie Davis (Alex Sharp) mellől. Ott van még a kopaszodó és pocakos Dellinger (John Carrol Lynch), aki egyéni vállalkozó az elképzelt erőszakmentes világ és demokratikus nagy Amerika álomban.

A fő-főügyész (Joseph Gordon-Levitt) rutinosan és lehengerlően gombolja zakója gombjait minden felállásnál, egy fentről mozgatott báb igyekezetével, az emberséges-alázatos védőügyvéd (Mark Rylance), aki mindent megpróbál, hisz védencei ártatlanságában és a nagyszerű tárgyalótermi nézőközönség megspékelve a Fekete Párducokkal. Színre kerül néhány percre az előző kormány minisztereként Michael Keaton is, nagyszerű alakítás.

Vicces az, hogy mennyi beépített ember dolgozott aznap a chicagói parkban, mindenkit megfigyeltek, mégsem sikerült mederben tartani a békésen zenélő fiatalokat. Itt érez a magyar néző néminemű hazai párhuzamot, ahogy a koncepciós per alakulása során is, de a végkifejlet itt szerencsésebben alakul. Izgalmas történet, fordulatokkal és meglepetésekkel, történelmi lecke, ami a vásznon történik, és történelmi lecke, ahogy a vászonra vitték. Változott azóta valami?