Ismét itt a karácsony, eljött az elmélkedések és összegzések ideje, a blogot négy éve ilyentájt indítottam útjára. Szokatlan és különös esztendő áll a hátunk mögött, nagyon sok rossz dolog történt és kevés jó. Lelassult az idő és a tér beszűkült, ajtók záródtak be, lehetőségek szűntek meg, dolgok átalakultak. Kényszerű belenyugvással keressük a jót, amit a helyzetből kihozni érdemes. Nincs társaság, koncertek, se mozi, se színház, van helyette könyv és itthoni filmezés, befele fordulás.

Az ünnepek előszele meghozta nekem 1976 sodrából Az ötödik pecsét című klasszikus magyar filmet, a legnagyobb kedvencet. Ez a 107 perces filmdráma maga a tökély, a Fábri Zoltán rendezte nagyszerű élmény, melyet Sánta Ferenc regényéből írtak. A vészterhes 1944-es Magyarországról szól, négy kisember cigarettafüstös elmélkedéséről, melynek tragikus vége lesz. Szinte eszközök és látványvilág nélküli bemutatása a félelmetes időszaknak négy (meg az összes többi) zseniális színész jóvoltából.

A történet egy borozóban játszódik, ahol rendszeresen összeül egy háromfős társaság, negyedikként a csapossal kiegészülve. A háttérben mindennap ugyanaz a verkli szól egy pengőért, látomásként pajzán Bosch képekkel kiegészülve. A fröccsözést néha megszakítja egy-egy légi riadó, alkalmi lövöldözés az utcán és a katonai bakancsok surrogása. A négy kisember mindig talál diskurálni valót a túlélés reményében, Gyurica (Őze Lajos) az órásmester, Kovács (Horváth Sándor) az asztalos, Király László (Márkus László) a könyvügynök és Béla (Bencze Ferenc) a kocsmáros személyében.

Előkerül a borjúszegy elkészítésének receptje is, amikor váratlanul lebiceg a társasághoz egy ártatlanképű  fotóművész, bizonyos Keszei (Dégi István) is, aki alkalmi szócsöve a rendszernek. Ez a háborús veterán mindenkire rábeszélné saját, tökéletesre formált elveit, de mi a tökéletes és honnan tudhatjuk biztosan, hogy az. Ez a felvetés vezet el a NAGY kérdéshez, Gyurica Miklós okleveles órásmester, háromgyermekes özvegyember dilemmájához, minek érdemes lenni, Gyugyu vagy Tomóceusz Katatiki legyen az ember.

Gyurica története mindenkit megráz, akár bevallja, akár nem, de forgatja fejében a dilemmát és forgatja álmatlan testét az ágyban aznap éjjel is. Mindenki próbál dönteni elviekben, majd egy váratlan razzia és súlyos testi sértések után jön a gyakorlati kérdés, na most hogyan tovább. A vallató Civilruhás Tiszt (Latinovits Zoltán) kifejti véleményét fiatalabb kollégájának, elmagyarázza hogyan és mitől működik a rendszer itt és most 1944-ben, ez a film csúcspontja, az erkölcsi mélypont. Innen vezet fel az egyszerű halandó nagy kérdéséhez, tudja-e bántani egy ártatlan, megkínzott embertársát, hogy mentse a bőrét. Mindegyik kisember másképpen dönt, ki így, ki úgy. Elcsattan-e a pofon a kifeszített, megkínzott, haldokló embertárs véres arcán?

Egyetlen kismókus szabadul hajnalban a zárkából, a kínból, magától távoltartott karjaival, hogy "bagatell" életével megmentsen néhány kiskorút a szabadabb "Ejrópának". Zseniális film, apró és nagy kérdésekkel, sok-sok fokhagymával véresen.