Florian Zeller színházi kamaradarabja íródott és rendeződött át nagyszerű filmmé két zseniális színésszel meg egy karórával. 97 perc küzdelem az idővel, a helyszínnel és a személyekkel meg az újra és újra megérkező sültcsirkével. A történet nagyszerűsége az, hogy a demenciában szenvedő idős Anthony (Anthony Hopkins) szemével és fejével látjuk a történteket.

Anthony egy nyugdíjas mérnök, aki kedvenc köntösében szívesen üldögél foteljában operát hallgatva, idősebb lánya Anne (Olivia Colman) szinte naponta meglátogatja. Néha furcsán viselkedik az apa, elfelejt dolgokat, nem ismer meg ezt-azt. Lánya először gondozót fogad hozzá nappalra, de Anthony mindegyikkel összeveszik, majd Anne saját lakásába költözteti, végül már ez sem jelent megoldást a bajra. A kisöreg egyre többször nem érti, mi folyik körülötte, egyre több a hangulatváltozása.

Az apa hol elbűvölő modorú, hol gonoszul támadó, hol rosszindulatú figura, hol néhány pillanatra kedves és hálás. Lehengerlő, nagyképű vagy kiparodizáló. Gáláns, gyerekes vagy hazudozó. Ennek egyik vicces jelenete, ahol megint éppen a karóráját keresi, és fondorlatos kérdésekkel becserkészi a francia férfit, annak karóráját. Belebújós barna pulóverében elegáns a vacsoránál, később kisóvodásként keresi, hol kell belebújni.

Anne volt férje is, jelenlegi barátja is szkeptikusan fogadja a férfi színeváltozásait, szerintük direkt csinálja a műsort az apa. Történt-e bántalmazás, nehéz megmondani. A nő nagyon nehéz helyzetben van, minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel és energiával próbálja indítani a napot és  szétnyitni a függönyt, új nap - új remények.

A néző teljesen és szándékosan belekeveredik az események szálaiba, az idősíkok mikéntjébe, a tegnap-ma-holnapba, belegabalyodik a helyszínekbe, amik szándékosan hasonlóak, fotel-képek-függöny, mesteri módon keveredik a személyek felismerésébe, Anne vagy Angela, Lucy esetleg Laura, James talán Paul hozzátartozókba, hogy bepillantást adjon a betegség mikéntjébe és hogyanjába. Végül eljut a nagy kérdéshez, kicsoda vagyok én pontosan?

A film zsenialitása ez a rendezői szemlélet, amit főszereplői csak megkoronáznak. A zárójelenet, a teljes elveszettség érzése, visszatérés a gyermeki létbe igazán katartikus pillanat. Ismétlődő zenei háttere még izgalmasabbá és erőteljesebbé teszi a filmélményt. Antony ezerféle arcában ott van Anne egyetlen sziklaszilárd arca, szeretete.