Nagy és hosszú várakozás előzte meg a magyar Toxikoma című filmet, Herendi Gábor új alkotását. A mű már lassan egy éve várt dobozban arra, hogy kinyissanak a mozik és korlátozások nélkül megnézhesse a 18 pluszos korosztály. Szabó Győző életrajzi könyve alapján készült, bár volt arra ötlet, hogy saját maga játssza önmagát, esetleg a pszichiáterét, hála, elvetették az ötletet.
A történet röviden arról szól, hogy Szabó Győző (Molnár Áron) népszerű reggeli műsorvezetőként találkozik Csernus dokival (Bányai Kelemen Barna), majd később jelentkezik nála drogfüggőként terápiára. Mindketten hatalmas arcok, önimádók és magabiztosak, önzők és bunkók, ezért is válik nehézkessé közös munkájuk. Míg Győző azt hiszi, elég bevenni néhány pirulát és minden oké lesz, ehelyett a kórház udvarán ismerkedik a bokrokkal és saját piszkával, addig Csernus doki egyetlen járható útnak gondolja saját megalázó és szembesítő, gyalázó, ordibáló terápiáját.
Mindkettejük elképzelésében vannak használható morzsák és jó gondolatok, de ezeknek nincs közös metszete. Metszete csak újra és újra Győző karjának van és a haveroknak, meg a bizonytalankodó, kishitű Lilinek (Sodró Eliza), akit sajnos Győző önzősége eltűntet a kórházból egy drogos kirándulás után. Folynak a nappali foglalkozások a lepukkant magyar kórházban, haladnak a fiatalok az önismeret és elfogadás útján, és forrnak a munkahelyi kapcsolatok.
Megismerjük a magányos Évát (Török-Illyés Orsolya), aki főnővérként végzi lelkiismeretesen a testileg-lelkileg kimerítő munkát, szerelmesen a vagány és Istent játszó, folyamatosan dohányzó Csernus dokiba. Míg vonzódásuk kölcsönös, addig a főokos és magabiztos doki nyusziként menekül önmaga szerelmi élete elöl. Ahogy zajlik az élet a nyomasztó pszichiátrián, úgy kerül háttérbe népszerű színészünk drogelvonó drámája. Nem sokat tudunk meg arról, milyen erők mozognak benne, mik az elképzelései, vágyai, hogyan birkózik férj és apaszerepével, színházi munkájával és önmagával. Hogyan jutott erre a pontra és miért, kik állnak mellette és ellene.
A történet 124. perce végén tanácstalanul áll fel a néző, ahogy nem kapta meg a drogfonal elejét, úgy az utolsó nyúlfarknyi végét sem, csak a heroinba mártott mézesmadzagot húzták el előtte. Szabó Győző bölcs gondolatával indul és zárul a delírium, a többi a néző képzeletére bízva. Herendi Gábor tömegfilmmé nyomasztotta ezt a katartikus drámát. Nagyszerű színészeket felvonultató alkotás, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna kettőse izzik a celluloidon, még a Száll a kakukk fészkére vonalat is feledtetve, Török-Illyés Orsolya és Sodró Eliza kimagasló (mint mindig), de a mellékszereplők is mindannyian. A méltatlanul ismeretlen Kovács Krisztián (nem az, a másik) és Rainer-Micsinyei Nóra méltó társak nemcsak a terápiás reggeli körben.
A film látványvilága különleges, megteremti a valóság és a drogos kábulat összemosódását, a budapesti fülledt atmoszférát, a híd igéző felcsavarodását, a WC csempéinek mozgó szerelvényeit, beszippantva a nézőt a Vidámpark hullámvasútjába, ahogy zenéje is rásegít erre.
Tudatmódosító állapot ez a nagyszerű magyar drogfilm, ahogy tudatmódosító Török-Illyés, Sodró, Kovács és Rainer-Micsinyei szereplése egy Herendi filmben. Ez olyan, mint igazgyöngyöket találni a fröccsöntött műanyagok között, vagy kultúrát találni egy kereskedelmi tévé műsorában. Erről nem kell leszállni...
