A Netflix népszerű új koreai sorozata több ezer néző otthonába költözött itthon és több millióan látták a világban, a Wikipédia szerint 111 millióan az elmúlt 1 hónapban. Mi lehet a titka a 9 részes történetnek? Bár nem mostanában született meg az ötlet az író-rendező Hvang Donghjok fejében, mégis nagyon aktuális témájában, ugyanakkor újszerű, különleges ötletekkel játszó társadalmi dráma. Ötvözi a számítógépes játékok világát a valódi gyerekjátékokkal, a tét az életed, mindez rózsaszín-türkizkék babaházban tálalva.

Egyik síkon a társadalmi különbségekről szól, az eladósodás spiráljába csavarodott kisemberekről és extra gazdag honfitársaikról, másrészt a kisemberek különböző karaktereikről, azok viselkedéséről. Egy harmadik síkon pedig az álarcban gyilkoló háttérkatonákról és az egész műsort páholyból élvező kőgazdagokról. Ezek a történeti szálak megfelelő arányban adagolva tartják fenn az izgalmakat, kalandokat és drámákat.

Rengeteg vér folyik, kivégzések, gyilkosságok testközelből, boncolások, szervkereskedelem és élve temetés, mindez játék közben bizarr játszótereken, rózsaszín szalaggal átkötött koporsókkal. Játék a halállal vagy halál a játékkal.

A történet röviden arról szól, hogy 456 homályos múlttal rendelkező ember önként vállalkozik egy hatalmas főnyereménnyel kecsegtető játékra. A fáma szerint, aki nem tartja be a játék szabályait, az kiesik, na nem a játékból, hanem az élet folyásából. Az első feladványban kiderül, hogy aki megmoccan, azt az óriásra nőtt játékbaba kíméletlenül legyilkolja. Így rögtön feleződik a csapatlétszám, máris kevesebb emeletes ágy kerül a közös hálóba, hogy ott alkalomadtán ismét gyérüljön a versenyzők száma, növekedjen a nyeremény.

Lassan kirajzolódnak az erőviszonyok, megismerhetőek a főszereplők, a jószívű szerencsétlen szerencsejátékos Seong Gi-Hun (I Dzsongdzse), a feledékeny kisöreg (O Jongszu), az erőszakos, tetovált arcú 101-es (Ho Szongthe), a babaarcú zsebtolvaj (Csong Hojon), a naív segítőkész pakisztáni menekült (Anupam Tripathi), az okos kétszínű jóbarát (Kong Ju) és az elviselhetetlen csaj (Kim Dzsurjong). A kilencedik rész végére az európai néző megtanulja megkülönböztetni a koreai arcokat, bár így is nagy a tévesztési faktor (azt hittem, ő már meghalt, ja ez a másik), besaccolni a korukat, nemüket és megszokni a szavak végén feltörő érdekes torokhangokat. Ez a kulturális kirándulás külön élményt ad az eseményekhez.

Ahogy fogy a résztvevők száma, úgy szabadulnak el az indulatok a történetben, úgy ismerünk meg egyre több adalékot a koreai kisgyermekek játékvilágából. A törökmézből készült édesség olvad a napon és a nyáltól, a kötélhúzásban nem mindig az erősebb nyer, az üveggolyózásban az einstandolásnál is lehet sokkal rosszabb, egy biztos tarkólövés. Az üveglapok fényétől függhet a játékos élete, a kalmárfogó szabályait pedig soha nem ismerhetjük meg.

Különleges filmélményt nyújtó, 18 pluszos gyilkosságsorozat a babaházban, megoldást nem kínáló társadalmi tükör, így éldegélünk mi a 21. században békésen egymás mellett, így ballagunk el a békésen szunyókáló, majd az éjjel halálra fagyó ember mellett. Piros lámpa, zöld lámpa, kinek szabad az út, kinek tilos. Kör-négyzet-háromszög.