Ha egy filmben gyerekek és kutyák is szerepelnek, hozzátéve még egy nagymamát, garantáltan kész a családi vígjáték, mindenki gurul a nevetéstől. Ha az egyik kutya még háromlábon ugrál is, potyognak a könnyek, mindenki elveszett, mindenki jól járt, a néző, a mozi, a forgalmazó. Bár a Tizenhét című spanyol filmben minden eddig felsorolt karakter jelen van, gyerek, aki tizenhét, kutya, aki háromlábú, nagymama, aki csak fekszik, mégse mondanám vígjátéknak a filmet. Pedig besétál a képbe egy híres-neves tehén is, és egy birka, aki kutya.

Vannak olyan filmek, amikben hatalmas színészek alakítanak kiválóan úgy, hogy megpróbálnak rájönni, hogy érezhet az alakított figura. Ehhez kell a rendező segítsége, a színész utánajárása, könyvek stb, és a néző elhiszi, hitelt ad neki, díjakat kap. Aztán vannak az olyan játékfilmek, amik súrolják a dokumentumot, amatőr alakítások, majdnem önmaguk, de mégsem, és éppen ettől válik nagyszerűvé az alkotás. Vranik Roland (rendező) nyugodtan szürcsölte kávéját egy kültéri presszóban, amikor elhaladt előtte Cake-Baly Marcelo, aki pár méter és perc után főszereplője lett Az állampolgár című magyar filmnek. Könnyen kitalálható, ez a helyzet az amatőr színészes film elkészülése.

Csak akkor szabad leülni megnézni A vadászat című 2012-es dán Vinterberg filmet, ha viszonylag jó kedélyállapotban van a néző, mert így is biztosan hazavágja, ha eleve rossz hangulatban áll neki, akkor menthetetlenül a mélybe kerül másfél óra leforgása után. Egy kegyetlen egyszemélyes drámát lát, ami majd napokig forog és kevereg a fejében, és azt kérdezi, miért? Vannak olyan részek, amik beleégnek az ember fejébe örökre, akkor is, ha éppen szakad az eső a történetben.

Képzeljünk el két kis öreget, egyikük 75 éves, a másik meg 85. Mit csinálnak egész nap otthon? Üldögélnek és beszélgetnek a régi szép időkről és várják, hogy meghozzák az ebédet a műanyag éthordóban. Este szépen elválnak egymástól és a fogsoruktól, és másnap kezdődik minden elölről. Hát kérem szépen, a Kominsky-módszer című sorozat főszereplői a fenti kis öregek egyben hatalmas színészek, itt csak az esztendők száma stimmel. Sandy (Michael Douglas) és Norman (Alan Arkin) nagyon jó barátok, korábban együtt dolgoztak. Míg Sandy egy lecsúszott(!) színészként dolgozik, Norman korábbi ügynöke volt.

A két kisöreg mindig jön-megy, állandó időhiányban szenvednek, rengeteg problémájuk van, szóval a sorozat nem unalmas, kimondottan szórakoztató. Persze nagy események nem történnek, mégis magával ragadó a sztori. Azzal indul, hogy Norman felesége meghal, történik egy kis csetepaté a búcsúszertartáson, mert a rég látott lányuk, Phoebe (Lisa Edelstein) előkerül valahonnan. Néha viszont a néhai feleség is előkerül, akivel Norman vidáman elbeszélget a kanapén. Ott van Lisa is, Sandy lánya, aki az egyetlen józanul gondolkodó figura, karcsúnak nem mondható testalkatával. Később bepasizik, ebből is nagy galiba támad, jóval idősebb szerelmével.

Zajlik a nyugdíjas élet, temetések és kórházak, és mindkettőjük életébe belép az új szerelem. Bájosan megoldják ezeket a helyzeteket is, bár folyamatosan zsörtölődnek egymással és a világgal. Megismerkedhetünk a mélynövésű urológussal is (Danny DeVitó), akivel alaposan kitárgyalják a tüneteket és a megoldási javaslatokat az időskori prosztata helyzetről.

A legjobb részek a drámastúdióban zajlanak, amit Sandy vezet, lánya, Lisa pedig asszisztens. Helyzetgyakorlatok, felolvasások, nagy drámák az amatőr színpadon, Sandy hozzáértő segítségével, az un. Kominsky-módszerrel,  itt a néző úgy érzi, Douglas most nem Sandy, hanem önmaga. Őszinte mondatok, segítő gondolatok, jó és rossz alakítások, bensőséges kis csapat munkája ez, mert színház az egész világ.

Mégis mitől működik a sorozat? Attól a mindent átható kínosan nehéz mindennapoktól, amiket csak humorral és öniróniával lehet vidáman átvészelni. Ettől fergeteges a két "kisöreg", akik néhány évtizedet már lenyomtak Thália színpadán, vagy a kamerák előtt. Míg Arkin 1959 óta, Douglas 66 óta dolgozik színészként, számos legendás alakítás fűződik nevükhöz. Nagyságuk a hiteles kisemberben mérhető, zseniális nyugdíjasok prosztatástul, stúdióstul, szerelmestül, csak az éthordó hiányzik. Várjuk a 3. évadban.

Nagyon sok film épít arra a történetre, hogy két teljesen különböző ember lehetőleg egy fura szituációban találkozik, különösképpen utálják egymást, majd ahogy az idő és a film csordogál előre, úgy barátkoznak meg egymással, és kölcsönösen segítik egymást, hogy megváltozzon körülöttük a világ. Itt is erről van szó, gyakorlatilag az első fél óra alatt felismerhetőek a leosztott lapok, mégsem unalmas a dolog, élvezetes végignézni a változást. Ahogy bevillannak azok a kémiai kísérletek, amikor két szín oldódik fel egymásban, hullámzik, tekereg és eggyé válik, mindenki tátott szájjal nézi.

A 2000-es Gus van Sant rendezte Fedezd fel Forrestert! című filmben is minden pontosan így alakul, két teljesen különböző alak összefut az éjszakában egyikük lakásában, mindketten megijednek és egyikőjük sebes léptekkel a tűzlépcsőn távozik. Lassan, de biztosan megismerkednek közelebbről, ablakban, majd a lépcsőházban, aztán a nappaliban és végül kikötnek egymás szívében. Szinte semmiben sem hasonlítanak, egyik magányos öreg, másik barátságos fiatal. Egyik szegény és fekete, másik gazdag és fehér. Egyik bölcs, míg a másik tapasztalatlan. Egyetlen közös pontjuk az irodalom, az írás.

Szóval összefoglalva a fentieket, egy felső szintű lakással és egy sikerdíjas regénnyel rendelkező, utcára ki nem mozduló magányosan öreg író (Sean Connery), aki egész nap pizsama nadrágban flangálva whiskeyt szopogat és távcsővel kukkolja a bronxi madarakat, összefut éjszaka a lakása nappalijában a tizenhat éves eszes és írogató fekete fiúval, aki éppen arra járt haverjai unszolására. A kezdeti ellenszenv kölcsönös, csak éppen Jamal (Rob Brown) a nagy sietségben otthagyja hátizsákját, így kénytelen visszamenni a tett helyszínére.

Közben történik egy iskolaváltás és nézeteltérés egy irodalomtanárral, meg a labda is pattog a kosármeccseken, és egy fiatal lány is besétál a képbe. A filmben gyakorlatilag csak a két főszereplő beszélgetése a fő irányvonal, kezdeti tapogatózások, merészebb kérdések és csontig hatoló őszinte gondolatmenetek futnak. Mily meglepő, a fiú egyre jobban ír, az író egyre jobban nyílik, míg egyszer csak utcára lép, sőt biciklire pattan.

Izgalmakban nem bővelkedő, szellemi kalandokkal teli dráma, fél perccel a giccs előtt. A Williamet alakító Sean Connery miatt érdemes megnézni a filmet, akinek nem okozott nagy kihívást eljátszani szinte önnönmagát, skót akcentusával élvezetes így is alakítása. A fiatal srácot alakító Rob Brown is karakteres, jól kiegészítik egymást. Az undok irodalomtanár F. Murray Abraham, aki most nem Mozartot gyűlöli, csak a világot Forresterrel és Jamallal. Villanásnyira feltűnik még néhány világsztár, de ez legyen meglepetés.

Álljon itt egy Salinger idézet zárásnak: Rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek világa. Semmi estre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki a napokban, hetekben megnézte a 2011-es Soderbergh rendezte Fertőzés című filmet. Amíg itthon üldögélünk és persze dolgozunk is, az egész világ a feje tetejére állt egy egészen aprócska, láthatatlan vírus miatt. Több ezer/millió halálos áldozat, küzdelem a vakcináért, határzárak, fertőtlenítések mindenhol és a kimerült ápolók. Ez lenne a napi helyzetjelentés, egyben a film tartalma is. Biztos vagyok abban, hogy egészen máshogy nézte az ember 2019-ben, és egészen máshogy látja ma 2020 tavaszán a néző, bárhol is van a golyóbison. Minthogy kilenc évvel ezelőtt mutatták be ezt a katasztrófa filmet, műfaját tekintve fantasy volt eddig a percig. Az álom (rémálom) megvalósult, rengeteg az áthallás, átfedés, itt a reality.

Szabó István új és talán utolsó filmje szomorú keresztmetszete a mai magyar vidéki életnek. A történetvezetés kimondottan lassú, hosszan elidőzhetünk a színészek barázdált homlokán, megszámlálhatjuk ráncaikat, rácsodálkozhatunk a szemek alatti karikákra vagy vidámabb jeleneteknél gyors fogászati szűrővizsgálatot tehetünk. Élvezhetjük a főszereplő, Stephanus doktor (Klaus Maria Brandauer) cserhalmis mosolyát, Csankó Zoltán szinkronhangját és a vidéki lét lassúságát. Legtöbbet mégis az állomáson üldögélő idős néma férfi (Andorai Péter) mond messzibe révedő tekintetével.

A történet nagyon laza és kidolgozatlan, Stephanus doktort (főorvos, professzor, kardiológus) elküldik a kórházból, munkahelyét felszámolják. Néhány napot pihenget és mozizgat, aztán úgy dönt, hogy otthagyva feleségét (Udvaros Dorottya) elmegy szülőfalujába házi orvosnak. Édesanyjához (Csomós Mari) beköltözik és próbálja felvenni a falusi fonalat, vonalat. Ami nem olyan egyszerű. Stephanus doktor egy hároméves kisóvodás szemével rácsodálkozik mindenre, és úgy viselkedik, mintha eddig egy másik bolygón élt volna.

Nincsenek eszközök a rendelőben, nem működik a sürgősségi ellátás, nincs pénze a betegnek a receptre, nincs önálló munkavégzés, sőt döntéshozatal. A film ezen része 21. századi diagnózis a magyar vidéki egészségügyi helyzetről, s talán ez a kisebbik probléma. A nagyobbik, a földesúr szerepében villogó polgármester (Stohl András), akinek tenyérbe mászó alakítása az egyik legjobb színészi munka. Pályázatok, kiskapuk, dörzsölt ügyvédek, és a rágalmazások és pletykák jutnak a napi betevők és a feketekávé mellé. Stephanus doktor naiv jóindulata, őszinte lelkesedése a kockacukor, amire nincs itt szükség, keserű az élet Szépvölgyön.

A falu idilli környezetben fekszik, takaros és tiszta házakkal, a dimbes-dombos területen még egy kis patak is átrobog, aminek még jelentése lesz egy kóruspróbán. Gyönyörűen varázslatos a film képi világa, a magasba emelkedő kamerák, Koltai Lajosban nem csalódik a néző.

Stephanus nem érti az embereket sem, aki szimpatikus, azzal szeretne többet lenni, beszélgetni, de a falusi figyelőszolgálat ennek is elejét veszi. A történetben a doktor érzelemvilága nem követhető, milyen a kapcsolata feleségével, mit érez az első szerelmét (Szirtes Ági) meglátva (semmit), miért járkál a kórusvezető Erzsike (Kerekes Éva) után. Anyja mellett csak egy térdnadrágos kisfiú, akit most náspángoltak el.

Régi barátját, a falu papját (Eperjes Károly) felkeresve ott folytatják, ahol abbahagyták a beszélgetést fél évszázada. Ezek szándékos rendezői tézismondatok, a nézőnek szóló szájbarágókák. A két csónakban beszélgetés és világmegváltás vizesre sikerül, utána már csak egy csónakban szárazon diskurálnak a nőkről és az életről.

A tragikusra forduló helyzetet a falusi mendemondák generálják, az egyedülálló és szintén naiv Énekeserzsi sorsában. Nem beszéltem a film legfelemelőbb részéről, az iskolai kórusról, a próbákról és a közös éneklésről. A falu széphangú gyermekei azok, akik vezetőjük nélkül is tudják a dolgukat, száll az ének a völgyből az egekig.

A film mellékszereplői nagyszerűek, pont annyit kapunk belőlük, amennyire szükségünk van. Eperjes Károly levetkőzve korábbi manírjait, felvéve a reverendát, zseniális falusi pap. Nekem nagyon tetszett Orosz Ákos verselő postása is, Csákányi Eszter öreglányos boltosa, Börcsök Enikő fájdalmas péknéje, Kovács Lajos, aki most nem metrót vezetett, csak egy kenyérsütőt.

A történet befejezése elkeseredetten demagóg lett, valahogy egy rendezői ars poetica, kár érte. A polgármester bizonyosan felgyógyul, a falu is hamar megfeledkezik átmeneti orvosáról, lassan Erzsikéről sem beszélnek majd, de a patak már nem Bach dallamaitól lesz hangos, hanem a külföldi turistáktól.

Ez a horvát horror-vígjáték (2019) apokaliptikus jövőképet mutat be, amikor már kifogytak az ivóvízkészletek a Földön, már csak félliteres műanyagpalackban árulják azt, abból is a legfinomabbat, a horvát vizet. Összeülnek a nagyhatalmak képviselői valahol egy univerzumban, hogyan lehet a leggyorsabb úton megszerezni a legjobb forráshelyet. Leküldik a Földre egy képviselőjüket, mérgezze meg ezt a jelentéktelen és kimondhatatlan nevű országot minél előbb. Néhány csepp a vizes palackba és hamarosan százával futkároznak a horvát utcákon a zombik éhesen, hogy harapásukkal továbbadják honfitársaiknak a vírust.

Drew Goddard  140 perces filmje bár nagyon hosszú, de a nézőt végig fogva tartja, próbál figyelni és azt hinni, hogy érti a dolgokat, aztán fordul a kocka. Körülbelül 20 percenként fordul, újabb és újabb szereplőről derül ki, hogy nem az, akinek látszik, vagy az a csavar, hogy nincs csavar, a gyanúsan pislogó lehet az ártatlan, a szerencsétlen áldozat pedig egy vérengző gyilkos.

Noah Baumbach rendező története egy boldognak tűnő házaspár válását kíséri végig. Teljesen unalmas sztori, nagy szerelem, közös érdeklődési kör, egy kisfiú, majd a feleség nem tudja megvalósítani önmagát. A férj értetlenül áll a helyzet előtt, teljesen váratlanul éri a fordulat. Próbálnak megegyezni, majd ők szépen csendesen, közös megegyezés, semmi ügyvéd, rendben lesz minden. Segítő szakember próbálja helyrehozni a már helyrehozhatatlant.