David Attenborough legújabb (talán utolsó) filmje, az Élet a bolygónkon (Life On Our Planet) átöleli életének 93 évét, a Föld nevű bolygó változásainak tükrében. Kimondottan didaktikus szándékú, csodálatos képekkel és brutális felvételekkel. Bemutatja egy emberöltőnyi lét változásait adatokkal és számokkal. Nagyon szomorú és kilátástalan jövőt fest fel az elkövetkező generációknak, de nyitva hagy egy kiskaput és javaslatokat tesz a gyógyításra.

Az Ember és fegyver (Boy Meets Gun) című 2019-es holland film meglepő módon egy emberről és egy fegyverről szól, melyet Joost Van Hezik rendezett. Különleges hangulatú furcsa történet, hol kimondottan vicces, hol véres, horrorisztikus elemekkel játszó, elgondolkodtató, filozofikus mélységekkel és magasságokkal röptető játék. A főszereplő Maarten (Eelco Smits) a fejlődéstudomány professzora, aki saját életében megakadt, unalmasan ismétlődő szürke hétköznapjaival már nem tud mit kezdeni.

A Netflix új hétrészes sorozata A vezércsel (The Queens' Gambit)  a sakkról szól, pontosabban egy fiatal sakkjátékosról. A Scott Frank rendezte történetben semmi sem egyszerű, minden többszörösen problémás és bonyolult, mint egy orosz-amerikai sakk játszma. A kilencéves Elisabeth (Ishla Johnston) egy autóbalesetben elveszti szülőanyját, apját pedig meg sem ismerte, így árvaházba kerül az 1950-es évek végén Amerikában. A szótlan és magányos kislánynak lesz mégis néhány testi-lelki barátja, az egyik a nálánál idősebb sorstárs, Jolene (Moses Ingram), a másik a szintén társtalan intézeti gondnok, aki a sakk lépéseire megtanítja az alagsori pincében, a harmadik barátból van a legtöbb, a kis zöld kapszulák, amiket "vitaminként" nyelnek le minden nap a gyerekek.

A Marona csodálatos kalandjai című román-francia-belga animációs film idén (2020) került a nagyközönség elé, témájában felnőtt nézőkhöz szól. Az Anca Damian rendezte történet egy kiskutya rövid életét mutatja be, fogantatásától elmúlásáig. Bár ez a tündéri eb mindent megtesz, hogy csodálatot varázsoljon maga köré, a helyzet ennél sokkal nyomorúságosabb.

Az Egy kivételes barát című (A Beautiful Day in the Neighborhood ) 2020-as amerikai film valóságalapját az a Fred Rogers (Tom Hanks) képezi, aki Amerikában évtizedekig gyermekműsorokat készített, kicsik milliói nőttek fel a sorozaton. Ez a jólfésült, piroskardigános (kezdetben) fiatalember hatalmas népszerűségnek örvendett az államokban, amolyan okító, magyarázó kedveshangú történetekkel mutatta be a kisiskolásoknak, milyen az élet. Nemcsak azt mutatta meg, hogyan készülnek a magazinok és hogyan kell felállítani egy sátrat, hanem beszélt a magányról, a válásról, a háborúról is.

Ha visszagondolok a gyermekkoromra, nem a szürke hétköznapok jutnak először az eszembe, hanem a vidám gyerektáboros nyarak, ahová kb. tízéves koromtól jártam. Voltam sátor, vándor és úttörőtáborban, osztálykirándulásokon és építettem a szocializmust, szedtem a meggyet és a kajszit gimnazistaként, sőt egy hónapig Zánkán is képeztek iskolaidőben mókusörsvezetőnek, de nagyon rossz emlékeim nincsenek ezekről az időkről. Megnézve Oláh Judit 2020-as dokumentumfilmjét, a Visszatérés Epipóba címűt, kimondottan szerencsésnek érzem magam, hogy elkerültem a Sipos Pál-féle szendrői táborokat és társaikat.

A Viktória - A zürichi expressz című 2014-es filmet magyar szereplőkkel svájci pénzből forgatták, mert a Magyar Filmalap nem látta érdemesnek megörökíteni több ezer fiatal lány valódi sorsát, akik csomagjaikkal a Keletiben felszállnak a fent nevezett vonatra egy jobb élet reményében. A Men Lareida rendezte történetben egy pesti roma lány utazását és munkáját ismerhetjük meg közelebbről, tanult színészekkel, amatőr szereplőkkel és néha bevillanó dokumentalista képekkel.

Nagy Zoltán első nagyjátékfilmje tavaly (2019) került a mozikba, idén a fizetős csatornákra, címe ennyi Szép csendben. A kritikusok fanyalognak, a nézők értetlenkednek, a történet a szexuális zaklatásról szól. Ebben a témában már készültek nagyszerű alkotások, a nagyhangú Fomo és a visszafogottabb Remélem legközelebb is ide tartozik. Ez a film stílusában egészen más jellegű, lassú és homályos és valóban csendes. Talán ezért sem tetszik a nagyérdemű közönségnek és a kisérdemű kritikusoknak. És valóban, semmi sem fehér vagy fekete benne, semmi sem derül ki, az sem derül ki, hogy kiderült-e. Ez az a film, amikor nézed az utolsó képkockákat, várod a nagyjelenetet és a nagy összecsapást, helyette jön a stáblista és a káromkodás, ki-ki vérmérséklete szerint, melynek lényege: Ugye, nem akarjátok azt mondani, hogy itt a vége?

Ez a Paolo Virzi rendezte 2017-es film két kisöreg utolsó útjáról szól vidáman, szomorúan, szenvedélyesen és humorosan. Két erőssége van, az egyik a szereplőgárda teljesítménye, különösen a két főszereplő Ella (Helen Mirren) és John (Donald Shuterland) alakítása, nyugdíjas nyögdécseléseik, a másik a reális nézőpont, nincs nappali mellébeszélés, éjszakai bevizelés van.

Dyga Zsombor 2010-es filmje, a Köntörfalak úgy tartja végig figyelemmel a nézőt, hogy gyakorlatilag  végig csak egy pesti lakásban játszódik a történet, eleinte ketten beszélgetnek, majd becsatlakozik egy harmadik személy is. Ráadásul az első szűk félóra kimondottan unalmasnak hat, hogy kellőképpen felturbózza az utána következőket. Aki szereti a kamaradarabokat (én), amikben nincsenek nagy és kicsi látványelemek, hacsak a kék csíkot húzó, szájról szájra adott spanglit nem számítjuk annak, nincsenek vizuális trükkök és csatajelenetek, csak a pesti lépcsőház még működőképes üvegliftje, annak nem lesz csalódás a történet, sőt.