Az óriáskerék (Wonder Wheel) című 2017-es Woody Allen rendezte filmben az óriáskerék csak forog, forog körbe és meg nem áll. Árnyékában meghúzódik egy szolgálati lakás, amelyet egy szellemkastélyból alakítottak át. Itt éldegél nagy boldogtalanságban a körhintás férj Humpty (James Belushi) második feleségével, a pincérnő Ginnyvel (Kate Winslet) és annak iskolakerülő kisfiával Richie-vel (Jack Gore). A család minden tagja kissé problémás, de észrevétlenül elvannak egymás mellett. Humpty ex-alkoholista, agresszívan egyszerű, fehér atlétatrikójában, kezében a sörrel a történet egyik (majdnem) szerethető figurája, míg Ginny állandó migrénjei és önző gondolatai megkeserítik az életüket. A kisiskolás Richie-vel senki sem foglalkozik, hol a moziban, hol a strandon bukkan fel, zsebében egy doboz gyufával.

A hőlégballon c. 2018-as német film egy valóban megtörtént hihetetlen utazást mesél el Michael Herbig rendezésében. A történet az NDK sötét korszakában 1979-ben játszódik, amikor is két házaspár gyerekestül elhatározza, hogy elhagyja hazáját, és a szebb és szabadabb nyugat felé szárnyal először csak gondolatban, aztán valóban. Mivel a gyerekek nem férnek el a kék Wartburg csomagtartójában, és útlevelet sem kapnak, felsőbb helyeken keresik a megoldást, ami nem más, mint egy hőlégballon.

A Honey Boy című 2019-es filmdráma címével ellentétben keserű, nincs benne semmi édes. Egy gyerekszínész életét dolgozza fel, amit csupa csillogásnak és boldogságnak gondolhatnak a nézők. Életrajzi ihletésű, a kíméletlen és undok apát formáló Shia Labeouf keserédes valódi gyermekkori éveiről szól, ez az első csavar, a huszonéves rehabra szoruló önmagát Lucas Hedges, szintén gyerekszínészként kezdett fiatalember alakítja, második csavar. A tizenkét éves fiúcskát pedig Noah Jupe játssza (érdemes megjegyezni a nevét), aki a jelenben gyerekszínész. Ez a három volt-van-lesz filmcsillag édesíti-keseríti a Honey Boy sztorit.

A Nagy szemek (Big Eyes) című Tim Burton rendezte 2014-es film megtörtént események alapján íródott, Margaret Keane festő életét dolgozza fel. A művésznő most is él és valószínűleg alkot is, bár nem sok választja el a háromszámjegyű életkortól. Kalandos és nehézségekkel teli útját idézik fel a képsorok, egyben az 1950-es, 60-as amerikai életet bemutatva.

Margaret (Amy Adams) megelégeli első férjét és házasságát, egy gyors csomagolást követően kislányával és képeivel száguld az ismeretlenbe, hogy új életet kezdjen. Az új városban a naiv asszony az első adandó alkalommal belefut a megnyerő külsejű, nagy dumás Walterba (Christoph Waltz), hogy néhány nap leforgása alatt férjhez menjen, nászútra induljon. Walter szintén festőművész, párizsi utcaképeivel házal mindenfele. Felkarolva Margaret munkáit, együtt próbálja eladni egy füstös bár folyosóján a giccsbe hajló, groteszk képeket. Maggy ugyanis csak fura, nagy fejű, hatalmas sötét szemű kislányokat rajzol és fest.

Az ivó egyik illuminált vendégének, útban a mosdó felé, megakad a szeme a könnyes kislányon, és megvásárolja az első Keaton képet. Egy kocsmai verekedés után felkerül a címlapra egy másik kép is, beindul az üzlet. Néhány félreértés után a kölyökképeket Walter Keaton jegyzi, sajátjaként árulja az üzleti érzékkel megáldott "szerető" férj. Margaret otthon egy sötét lyukban csak fest és fest, ontja a szomorú szemű kislányokat kék ruhában, macival, labdával, sírva, ábrándozva, lépcsőn, ülve, állva. Hamarosan galériát nyitnak, a közönség zabálja az egy kaptafára készülő sorozat babákat, ezrével vásárolják a reprinteket, posztereket és egyéb Keaton nyalánkságokat.

Margaret kislánya, Jane megnő, a bérelt lakást felváltja az úszómedencés luxus villa, jönnek-mennek a sztárok, és beindul a celeb harsona. Maggy egyre hazugabbnak érzi a férjét, a várost és az életet, ismét egy gyors csomagolás, száguldás az ismeretlenbe. Sikerül-e megtalálnia önmagát, és kiderül-e a Keaton festmények rejtélye, a történetből kiderül. Művészet-e a Maggy-féle babagyár vagy haszontalan giccs? Ez mondjuk nem derül ki, mindenkinek magának kell kihámoznia a sztoriból.

Magával ragadó történet, teljesen középszerű filmélménnyel, közepes alakításokkal, átlagos dramaturgiával, sok-sok hatásvadász elemmel és kiszámítható történésekkel. Azt viszont nagyon jól lehet követni, mire éhesek az újságolvasók, és mi adható el művészetként millióknak. Meddig működik egy apró füllentésnek induló, később egész Amerikát átvágó valótlanság, mesebeszéd?

Szomorú kislányok, nagy szemű babák, kis hazugságok, nagy igazságok, millió rajongó...

Örül az ember, ha végre moziba mehet 2020 nyarán, különösen örül, ha új magyar filmet láthat, megnézve a trélert még jobban örül, mert néhány kedvence is szerepel benne. Minden adott ahhoz, hogy egy felhőtlenül vidám bő másfél órát kapjon a kiéhezett magyar filmrajongó, magyarfilm rajongó. Nos az öröm hamar elszállt, már az első félóra is unalmasan próbálta bemutatni az alaphelyzetet, milyenek voltak a főszereplők hatodikas korukban. De még lelkesen vártunk, hátha most csapnak a lecsóba a közben felnőtt csapat tagjai, de a helyzet csak rosszabb lett. Amikor másodszor indult a lelkes csapat akcióba, a néző aggódva leste a telefonján a hátralévő időt, és elnyomott egy diszkrét ásítást.

Kíváncsi vagy milyen volt az élet Amerikában 1955-ben? A fiatalok hogyan tudtak elhelyezkedni? Mennyi nehézség árán alakították családi életüket? Ez a film arról szól, mennyi-mennyi problémával küzdenek az amerikai kertvárosi fiatal házasok, szomszédaik, gyerekeik. Nagyon sajnálni őket az 1955-ös Magyarországról nézve nem lehet, ahol akkor a nőknek is nehéz fizikai munkát kellett végezni, mindenkit figyeltek, egy szobára 2-3 ember jutott, a munkabér csak arra volt elég, hogy éhen ne haljanak a dolgozók, a Ratkó gyerekek meg jöjjenek, építsék a szebb jövőt. Félretéve ezt a kelet-európai vonalat, nézzük, mit hoz össze Leo és Kate.

A Lány (Girl) című 2018-as belga-holland dráma egy lányról szól. Pontosítok, egy készülődő, hamarosan létrejövő lányról szól. Pontosabban egy jelenleg fiúról szól, aki nemsokára lány lesz. Elképzelni sem tudom, hogyan találtak olyan fiatalt ehhez a szerephez, aki egyben kicsit színész, kicsit balett-táncos is, meg még lányos arcú és alapból fiú. A 18 éves Victor Polster a film főszereplője, aki ezt a filmet feledhetetlenné tette, telitalálat.

Tulajdonképpen ez a történet a várakozásról szól, az időről, ami nagyon lassan telik. Victor (a filmbeli) fiúnak született, édesapjával és kisöccsével éldegélnek egy szűkös városi lakásban, az anyjukról egyetlen szó sem esik, nem tudni, merre van. Az apa taxis, és minden erőfeszítésével azon van, hogy felnevelje becsületesen két gyermekét. A nagyobbik fiáról szól ez a nem mindennapi történet, aki születésekor még Victor volt, most pedig Lara. Lara hamarosan 16 éves lesz, álma, hogy klasszikus balett-táncos legyen, még nagyobb és fontosabb álma, hogy végre lánnyá, nővé váljon. Mindenki a családban mellette áll, segítik őt, egyetlen nagybácsi, unokatestvér sincs, aki bántaná, vagy gúnyos megjegyzést tenne rá.

Az új iskolában, a nívós táncakadémián sincs olyan osztálytárs, akit zavarna az, hogy Lara a lányöltözőt, mosdót, zuhanyzót használja. Bár az övön aluli dolgok még nem változtak meg, ehhez még időre és hormonális kezelésekre van, lesz szükség, Lara úgy érzi, nincs ideje. Nagyon szenved fiútestében, sok olyan fájdalmas dolgot tesz, amivel próbálja eltüntetni férfiasságát. Szenved szótlanul, szenved a próbákon, szenved az utcán és mindenhol. Hiába van ott az elfogadó és mindenben segítő édesapa, úgy érzi, nem bír tovább várni.

A rendelőkben, a kórházban, pszichológusnál mindenki vele van, mégsem nyílik meg a kamasz. Mindenben segítenek, mindent elmagyaráznak, és türelemre intik. Lara számolja a napokat, és gyötri az elfogadhatatlan testét minden edzésen, minden próbán ájulásig. Lábfeje, lábujjai a felismerhetetlenségig roncsolódnak, de pörög-forog eszméletlenül. Mivel érzelmeiről és gondolatairól senkinek sem beszél, ezért a segítségnyújtás szinte lehetetlen, senki nem tudja, mi jár a fejében. Ezért ér mindenkit váratlanul tette, ami visszavonhatatlan és megdöbbentő.

Lassan folyó, kevés beszédű film egy kamaszról, akit megért a világ, de ő nem érti a világot. Bár pontosan tudja, mit szeretne, látja a célt, csak a hozzá vezető utat nem akarja érteni. A főszereplő (Victor Polster) színész-balett-táncos meggyőző és hiteles, néhol már dokumentum jellegű érzése van a nézőnek az alakításáról. Az apa, Mathias (Arieh Worthalter) olyan, amilyennek lennie kell egy apának. Segítő, szerető és mindenben gyermekei mellett álló férfi. A kisöccs, Milo (Oliver Bodart) egy szőke és dacos hatéves, pont olyan, amilyenek a hatévesek.

A filmet a fiatal és kezdő Lukas Dhont rendezte, sok díjat is kapott. Szokatlan téma, kevés cselekmény, hiteles alakítások, érzékeny mondanivaló. Egy fiú, aki nem akar többé fiú lenni. Egy lány, akinek már csak a test kell hozzá.

Ez a 2015-ös magyar film, amelyet Mátyássy Áron rendezett, egy mozgalmas és tragikus hétvégéről szól. Az Erdélyben játszódó thriller izgalmas, hamar berántja a nézőt a havasokba, hogy aztán már csak kapkodja a fejét, mert mindig fordul a kocka. A film legszerethetőbb része az operatőri munka, a gyönyörű hegyek, fenyők, néptelen utak, kis magányos házak meg a beton viadukt, a maga monumentalitásával. Sokszor emelkedik, kavarog a magasba a felvevőgép/drón, hogy helyretegye az ember nagyságát, azaz kicsinységét. A zenéje is jó, néhol magával ragadó.

Egy sovány, hosszú ember fekete kalapban és hosszú kabátban ballag hazafelé, kezében fekete ernyő, merthogy esik az eső. Ez így zajlik minden nap ugyanabban az órában, minden hónapban és minden évben. L.S. Lowry, középkorú, egyedülálló díjbeszedő Manchester munkásnegyedében siet haza fekvőbeteg édesanyjához. Hazaérve ellátja anyját, vacsoráznak, beszélgetnek. Gyakorlatilag ennyi a történet, erről szól ez a 2019-es brit film.

Mégis mennyi minden történik benne! Nagyon lassan haladnak az események, ha vannak, de kirajzolódnak a korábbi történések. A kis Laurie szerető családba született, apja is díjbeszedő volt, de rengeteg tartozást halmozott fel valamilyen ügyletbe keveredve, majd fiatalon elhunyt, magára hagyva feleségét és kisfiát. Az asszony sohasem dolgozta fel ezt a traumát, a férjét és fiát okolva sanyarú sorsáért. Laurie úgy nőtt fel, hogy egyetlen jó szót vagy elismerést nem kapott anyjától. Ha rád nézek, be akarom hunyni a szemem, mondja nap, mint nap már felnőtt fiának.

A kisfiú csodálatosan rajzol, fest, felnőttként pedig ugyanezt teszi éjszakánként a padláson. Minden kevéske maradék pénzét festékre, vászonra költi, fejből dolgozik. Az angliai munkásokat, egyszerű embereket, gyárakat, utcákat festi rendületlenül, de senki sem tud erről, csak az anyja. Ő hitvány, ronda képeknek tartja ezeket, soha nem tetszettek neki, már azt is nagy előrelépésnek tartaná, ha gyümölcsöket festene. Arra biztatja fiát, hogy hasogassa szét a vásznakat és gyújtsa fel őket. A festő meg is teszi, aztán félúton meggondolja magát, megmenti munkáit.

Mr Bernstein Londonba hívja kiállítani, de anyja nyomására erről is lemond. A Manchesteri Akadémia kiállítására két képpel benevez, az egyiket meg is vásárolnák, de anyja megint közbelép. Laurie már 52 éves, amikor meghal szeretett édesanyja, még abban az évben 1939-ben megnyílik első kiállítása Londonban, majd ezt még nagyon sok követi. Az emberek kedvelik egyszerű, sajátos stílusát, gyufaszál emberkéit, a hétköznapi helyszíneket, gyárakat, utcákat, kéményeket, stadionokat, krikettpályákat. Laurence rengeteg díjat és elismerést kapott volna, de mindet elutasította. Ma már fontmilliókat érnek munkái, stílust teremtett.

A film életének csak egy darabját mutatja be, az anyjához fűződő viszonyon keresztül. Az anya (Vanessa Redgave) egy kedves fehérhajú anyóka benyomását kelti, de egy betegesen önző és uralkodó asszony, aki egyetlen fiát nap, mint nap gyilkolja szavaival. Sznobsága, felsőbbrendűsége visszataszító, a néző azt várja, mikor dobja fel a talpát már a vén szipirtyó, vagy esik a fejére egy virágcserép.

A festő (Timothy Spoll) egy alázatos, szolgalelkű és szeretetre vágyó ember, aki életének első felében sohasem kapott egy kedves szót, biztatást otthon. Mégis szeretett élni, bámulni-figyelni az embereket, az életet és éjszakánként boldogan vette kezébe az ecsetet, hogy elrepítse egy csodálatos világba.

Agresszió, pofonok és testi bántalmazás nélküli gyilkos dráma, amikor csak a szavak pusztítanak...

Egy ember vagyok, aki fest. Sem több, sem kevesebb. (Laurence Stephen Lowry)

 

Az HBO GO nyári kínálatában leltem erre az új román filmre, melynek címe csak ennyi Mo. Nos ez a cím nem kis hazánk rövidítésére utal, hanem egy fiatal egyetemista lány, Mónika becenevére, aki barátainak és ismerőseinek csak egyszerűen Mo. Ez a film, melyet Radu Dragomir rendezett, egy egyetemi zaklatás történetét meséli el, lépésről lépésre, szinte olyan, mint egy tanmese. Ahogyan egy nagy kövér pók becserkészi áldozatát, feltérképezi a helyzetet, és lassan és nyugodtan behálózza az áldozatát. Ha menekülni akar, azonnal ránt rajta egyet, majd folytatja tovább a csapdában a munkáját.